Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

VOLNER JÁNOS (független): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Egyrészről szomorú vagyok, hogy bár nem látok át teljesen a kormánypárti padsorokba, de úgy tudom, hogy egy ember ül a pulpitus által eltakart részen, öten vagyunk a teremben. (Dunai Mónika jelzésére:) Ketten, bocsánat. Akkor hatan vagyunk összesen a kettőszáz képviselőből a teremben, akik érdeklődnek aziránt, hogy Magyarország költségvetését megtárgyalják. Én pedig független képviselőként arra készültem, hogy lesz kettő percem időarányosan, amit felhasználhatok, de tekintettel arra, hogy a 12 független képviselőből én vagyok benn egyedül, ezért egy hosszabb felszólalásra készülök, remélem, képviselőtársaimat is érdekelni fogja ennek a tartalma.Előttünk van most az ország 2021. évre vonatkozó gazdasági terve, ezt szeretném önöknek részletesen értékelni, elsősorban a fenntarthatóság, a hosszú távú tervezhetőség szempontjait figyelembe véve. A képviselőtársaim között folyt egy gazdaságfilozófiainak tekinthető vita. Baloldali képviselők azzal érveltek, hogy adjanak több segélyt, a kormánypárti képviselők pedig más jellegű, a munkaalapú társadalom irányába mutató felszólalásokat tettek. Én a magam részéről ezt úgy egyszerűsíteném le, és úgy hoznám testközelbe, hogy ez a „halat vagy hálót” esete, amiről itt a képviselőtársak beszéltek.

Kérdés, hogy hogyan kezeljünk egy gazdasági válságot. A baloldali képviselők azt mondják, hogy aki kárt szenvedett, magánszemély vagy vállalkozás, annak adjunk több pénzt a központi költségvetésből. A jobboldali megközelítés szerint  nemcsak Magyarországon, hanem az USA-ban és szerte a világon mindenhol ez a jellemző  pedig alapvetően a gazdasági struktúrák megmentésére koncentrálnak a jobboldali kormányok, azaz nem halat adnak, hanem hálót adnak, és megtanítják a bennszülötteket halászni, mert meggyőződésük, hogy ezzel sokkal előrébb leszünk, mint az egyszeri szociális transzferekkel, amit egyébként hosszú távon nem is lehet költségvetési forrásokból fenntartani.

Miért tartom nagyon fontosnak kihangsúlyozni ezt a különbséget? Mi sem áll távolabb tőlem, mint a baloldali és liberális gondolatok meg az az eszmekör, amit a képviselőtársaim tőlem balra képviselnek, azt azonban látnia kell mindenkinek, hogy milyen szintű fenntarthatósági problémákhoz vezet a költségvetésben, ha a baloldali képviselők javaslatai napirendre kerülnek, és ezeket a kormányzat, mondjuk, megfogadja.

Először is ez azzal jár, hogy az egyszeri szociális transzferekkel gyakorlatilag csökkentjük a munkakeresés iránti vágyat, adunk egy olyan pluszjuttatást az érintetteknek, ami elveszi a kedvüket attól, hogy megpróbáljanak a munkaerőpiacon akár az állam által, akár a piac által teremtett munkahelyeken elhelyezkedni, és ez szerintem nem jó. Önmagában már csak azért sem jó, mert a gazdaság általános versenyképességét is csökkenti az, ha szociális transzfereket folyósítunk a költségvetésből. Ugyanis a költségvetés ezeket az összegeket valahonnan, az adót fizető emberektől kénytelen beszedni, az ő rovásukra kénytelen ebben az esetben adót emelni. Tehát, aki baloldali képviselőtársaim közül azt javasolja, hogy a kormányzat adjon jelentős összegű szociális juttatásokat ilyen módon, az egyben azt is javasolja, hogy emeljék meg azoknak az adóját, akik egyébként a költségvetés teherviselő rétegét adják, magyarul, az aktív korú dolgozó emberekre gondolok.

Nagyon fontosnak tartom még azt a strukturális különbséget a baloldali és a jobboldali megközelítés között, hogy az egyik esetben egyénekre, bajba jutott emberekre koncentrálva egyszeri segítséget adunk vagy akár többszörit, és ez hosszú ideig tart, ami a költségvetés szempontjából rendkívül szerencsétlen, a jobboldali gondolkodás az összerendezett tudás, gazdasági tudás védelmére, illetve a gazdasági struktúrák védelmére koncentrál elsősorban.

Át szeretnék térni az első szakpolitikai fejezetre, ami kifejezetten sok vitát váltott ki a közelmúltban. Magyarországon is megjelent a baloldali és liberális oldal által gerjesztett új nemzetközi franchise-termék, a zöldpolitika, a klímaváltozással kapcsolatos politika mint politikai tartalom, mint politikai termék, kifejezetten pártpolitikai célokra használja ezt a baloldal.

Azt láttuk, hogy elég szerencsétlen módon hosszú időn keresztül nem volt más termék, most pedig gyakorlatilag tényleg mint egy nemzetközi politikai franchise-ban, készen kapja a baloldal ezeket a javaslatokat, ezzel bombázzák ebben a törvényjavaslatban is a kormányoldalt, hogy tegyen eleget a kívánságaiknak, és szomorú bár, de meg kell hogy állapítsam, hogy a legnagyobb sületlenségeket le lehet írni a klímaváltozással összefüggésben, mert egyébként ennek ellene menni azt jelenti, hogy valaki tagadja a klímaváltozást.

Nagyon fontos megérteni azt, hogy amikor ki kell alakítania az országnak a nemzeti energiamixét, akkor mire kell hogy támaszkodjon. Két céldátum van az ország előtt, ennek kell megjelennie prioritásként a költségvetési tervezéskor is ezen a területen belül: 2030 és 2050. 2050-re Magyarország gazdaságának csakúgy, mint az Európai Unió más gazdaságainak klímasemlegesnek kell lennie. Ennek érdekében a becsült költség körülbelül 50 000 milliárd forint, amit addig el kell költenünk a gazdaság klímasemleges célú átalakítására, és ezt a rendkívüli összeget nekünk nemzetközi küzdelmek árán, lehetőség szerint minél nagyobb hányadban az Európai Uniótól kell megszerezni. Tehát amikor képviselőtársaim hibáztatják adott esetben a kormányt azért, mert megküzd azért, hogy a zöldmegállapodás, amit az Európai Unió létre szeretne hozni, ne a szegény országok rovására történjen meg, akkor bizony a magyar költségvetés ellen szólalnak föl. Én nem vagyok kormánypárti képviselő, nem a kormányt védem, de a költségvetésünket és a nemzeti érdekeinket azonban igen.

Nagyon fontos megérteni azt, hogy azok a képviselői, politikusi érvelések, amelyek elhangoztak a zöldgazdaság védelmében, mit is jelentenek. Nézzük ezeket meg röviden tételesen! Napenergiával kapcsolatban képviselőtársaim többször megfogalmaztak olyan ajánlásokat, illetve tettek le olyan javaslatokat, amelyek ezzel kapcsolatos jelentős költségvetési tételeket igényelnének, hozzáteszem azt is, hogy már eljutottunk odáig, amikor megismert lett a nemzeti energiastratégia terve, hogy már az Index címoldalán is szélsőségesen napelempártinak bélyegezték a kormányzat javaslatait, ezzel szemben nagyon fájlalják, hogy nincs a szélenergia a támogatott lehetőségek között. Én magam egyébként azt látom, hogy Magyarország ezen a téren rendkívül szerény adottságokkal rendelkezik, én magam is egyetértek azzal, hogy ne legyen.

Ugyanígy  egyébként ebben szándékegység van köztem meg más képviselők között, baloldali képviselőkkel is akár  a fosszilis energiát vissza kell szorítanunk. Ez rendkívül sok pénzbe kerül, van egy jelentős külpolitikai függése is az országnak természetesen az energiahordozók behozatala által. Ebben tehát én azt látom, hogy egység van a különböző politikai oldalak között, hogy ezt vissza kell szorítani, az atomenergiát illetően azonban nincs. Én ezt nem látom megoldhatónak más energiaforrásból, és mindig megvédtem részletesen, szakpolitikai vitákban is bemutatva az energiafelhasználás mérlegét és azt, hogy az atomenergia ezen belül mennyibe kerül, és mennyibe kerülnek más energiahordozók.

(20.40)

Olyan kockázatot látok, államtitkár úr  és kérem azt, hogy hívja majd fel a kormányzati illetékesek figyelmét, illetve mivel ön szakállamtitkára ennek a területnek, kérem azt, hogy továbbítsa , a költségvetésen belül, ami még az idei költségvetésben is megjelent már, és ebből szerintem tartósan probléma lehet. Budapest idei költségvetését 122 milliárd forint hiánnyal tervezte Karácsony Gergely. Egyébként feléli Tarlós Istvánnak azokat a pénzügyi tartalékait, amit ő Budapest részére biztosított egy takarékos gazdálkodással, most pedig ezek a pénzügyi tartalékok elfogynak.

Én nagyon kérem azt…  ezt megtettem már a Gazdasági bizottság ülésén is, mert ha ez az állapot így marad, és értékpapírokból és egyebekből próbálja fedezni a Fővárosi Önkormányzat ezt a hiányt, akkor szerintem strukturális problémát fog a költségvetésén belül okozni. Már most is panaszkodik egyébként a Fővárosi Önkormányzat pénztelenségre, de látható, hogy 122 milliárd forintos hiánnyal szerintem erre nincs oka. Azt kérem, hogy erre figyeljenek oda, mert tényleg ez megvalósult, kis figyelmet kapott kormányoldalról is. Érdemes lenne ezzel behatóbban is foglalkozni.

Az adórendszer néhány tételét szeretném áttekinteni és államtitkár úr figyelmébe ajánlani. Az első, amivel szeretnék foglalkozni, az a bankadó összege. A bankadó jóval magasabb kulccsal került korábban kivetésre, a mérlegfőösszeg arányában állapította meg ennek az összegét korábban a kormányzat. Én úgy tartanám igazságosnak, államtitkár úr, tekintettel arra, hogy az elmúlt években a bankrendszer folyamatosan rekordokat döntögető nyereséget produkált Magyarországon  700 milliárd forint nyereség egy évben azért nem kis tétel , hogy a bankokat megítélésem szerint magasabb arányban be kellene vonni a közteherviselésbe, mint ahogy jelenleg a kormányzat teszi. Bőven van rá fedezet ebből a több mint 700 milliárd forintos éves szintű nyereségből. Szerintem úgy lenne igazságos, ha a bankok magasabb arányban járulnának hozzá a közteherviseléshez.

Volt korábban egy másik közteherfajta, ami a bankokat sújtotta, ez a hitelintézeti járadék, amiből éves szinten körülbelül 20 milliárd forint folyt be a magyar költségvetésbe. Az előbb említettek okán társadalmilag igazságosnak, gazdaságilag célszerűnek tartanám, ha a bankok számára vissza lenne vezetve a hitelintézetijáradék-fizetési kötelezettség. Még egyszer mondom, 20 milliárd forint volt az ebből befolyó összeg.

A következő adónem, amit tételesen érinteni szeretnék, az a tranzakciós illeték nagysága. Ennek a 2012-es bevezetését megelőzően én magam jeleztem többször itt az Országgyűlésben, hogy a törvényben nem látom annak a garanciáját, hogy a tranzakciós illetéket a bankszektor nem fogjae majd áthárítani az ügyfelekre. Aztán be is bizonyosodott, hogy a véleményem igaz. Amikor megjelent a tranzakciós illetékről szóló törvény tervezete, a bankok levélben értesítették az ügyfeleiket, és jellemzően pont akkora nagyságú tranzakciósköltség-növekedést állapítottak meg az ügyfeleknél, mint amennyit egyébként a kormány tranzakciós illetékként rájuk kiszabott.

Én tehát azt kérem, államtitkár úr  ezt minden évben kértem a kormánytól és most is azt kérem önöktől , hogy biztosítsák a törvény eredeti célját, hogy ennek a valós teherviselője valóban a hitelintézeti szektor legyen, és ne legyen áthárítva a kisvállalkozásokra és a magánszemélyekre a tranzakciós illeték összege. Ha általában megnézem azt, hogy mennyibe kerül a bankolás Magyarországon, akkor nemzetközi összehasonlításban is kifejezetten drága Magyarországon bankolni, kifejezetten magas haszonkulccsal dolgoznak a bankok.

Fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, amiben, számomra legalábbis örömteli módon, a kormányzat már elkezdett mozgolódni, ez az iparűzési adó kérdése. Számos olyan települési problémát látok, államtitkár úr, hogy az egyik hasonló adottságú településre be van jelentve egy-két nagy cég, és oda jelentős iparűzésiadó-bevétel érkezik, a szomszédos településre, ami ugyanolyan foglalkoztatási és egyéb problémákkal küzd, vagy infrastrukturális problémákkal ezzel együtt, pedig nincs bejelentve hasonló cég, lényegesen kisebb az önkormányzat költségvetése. Én magam úgy tartanám igazságosnak, ha az iparűzésiadó-bevételek nem egyetlen településhez kerülnének ebben az esetben, hanem lehetőség szerint legalább régiós szinten el lenne osztva több más településsel együtt, hiszen nemegyszer előfordul az az állapot  egyébként pont a növekedési pólusoknál lehet ezt megfigyelni , hogy az agglomerációból bejárnak adott esetben a fővárosba vagy a nagyobb városokba az emberek dolgozni, az adóbevétel a cégek megtelepedése révén a fővárosban keletkezik, de tekintettel arra, hogy az agglomerációban kell az emberek lakhatását és ennek infrastrukturális hátterét megoldani, ennek az adóbevétele azonban az agglomerációban már nem szükségszerűen jelenik meg. Ez tehát szerintem egy rendszerszintű probléma, amit érdemes lenne az iparűzési adó átstrukturálásával, az általam jelzett módon orvosolni.

Én egyébként a gépjárműadó kapcsán, ha már a baloldali képviselőtársaim felhozták ezt a kérdést, néhány gondolatot azért szeretnék elmondani. A koronavírus-járvány idején minden hivatalnak, minden önkormányzatnak, magának az államnak is több feladata lett, és kevesebb bevétele. A magyar állam is ettől szenved jelenleg, hogy több a feladat a koronavírus miatt, és jelentősen apadnak a bevételek, hiszen a gazdasági leállás miatt csökkent a költségvetés bevétele. Én nem értem egyszerűen azt a gondolkodást, amit például Karácsony Gergely erőltet, és amit a baloldali képviselőtársaim által látok itt megjelenni az Országgyűlésben, hogy igaz, hogy az államnak magának kevesebb a bevétele, mégis adjon az önkormányzatoknak több pénzt, mert nekik vannak olyan, egyébként önként vállalt feladataik, amiket a nyakukba vettek a saját költségvetésük terhére, és most meg kellene érteni azt, hogy ők erre külön pluszpénzt szeretnének kapni. Ez egyszerűen nem megy. Én azt látom ebben az esetben is, hogy ha egyszer mindenkinek csökken a bevétele, akkor még egy ellenzéki önkormányzatnak is tudomásul kell vennie azt, hogy ezek a bevételek bizony náluk is csökkennek. Ez egyszerűen így igazságos, bármilyen színű egy önkormányzat, ugyanúgy csökkennek a bevételei. Sajnos, a pandémiás helyzet ilyen.

Röviden szeretnék kitérni a nyugdíjkassza kérdésére. Hosszú ideje, ha az ember a hosszú távú idősorokat megnézi, lehet látni azt, hogy tendenciózusan romlik Magyarországon  illetve a jövőben még inkább romlani fog  a helyettesítési ráta, azaz az aktív korban elért jövedelemhez képest a nyugdíjaskorban elért jövedelem csökkenni fog arányaiban. Ez egy hosszú távú tendencia, ami megfigyelhető, és rendkívül veszélyes lesz. Nem most, hanem 15-20 év múlva gyakorlatilag a magyar nyugdíjrendszeren belül egy elképesztő feszültséget fog okozni.

Amikor megtörtént a magánnyugdíjpénztárak államosítása, és az ezzel járó 3000 milliárd forint befolyt a költségvetésbe, a szívem egyik fele örült, mert az ország gazdaságilag kiszolgáltatott állapotban volt, és ez a pénz valóban segített neki, a másik fele azonban vérzett a szívemnek, mert a tőkefedezeti pillér kiiktatásával sikerült elérni azt, hogy gyakorlatilag Orbán Viktor miniszterelnök szavában kellene az egyszeri magyar dolgozónak bíznia, aki azt mondta, hogy megvédik a nyugdíjakat. Ezek a nyugdíjak már ténylegesen nincsenek, hiszen az államadósság elleni küzdelemben az ország ezeket az összegeket felhasználta.

Számomra és mások számára egyaránt megnyugtató megoldást jelentene az, ha a kormány visszavezetné a tőkefedezeti pillért a nyugdíjrendszerbe, de nem az önkéntes jelenlegi nyugdíjkasszák révén, hanem egy olyan, az előzőhöz hasonlóan általános és kötelező jellegű megtakarítás formájában kellene ennek jelentkeznie, akár úgy, hogy állampapírok vásárlására kerül sor, és az állampapírok jelentik a később kifizetendő nyugdíjak pénzügyi fedezetét. Meggyőződésem szerint ez mindenki számára megnyugtató megoldás lenne.

(20.50)

A másik megoldása ugyanennek a pénztömegnek  ami azért sok ezer milliárd forintot jelent az évek folyamán, és ez folyamatosan gyűlik  a kezelésére és befektetésére pedig az lenne, ha az állam az ilyen módon összegyűjtött forrásokat tőkegarantált alapokba fektetné  lehetnek ezek akár egyes esetekben hozamgarantált alapok is , és ebből finanszírozná azokat a nagyberuházásokat, amelyek stratégiai ágazatokban történnek. Konkrétan akár a paksi atomerőművi beruházást is lehetne hasonló módon finanszírozni ilyen befektetésekből.

Meggyőződésem szerint ezzel is előrébb lenne az ország, és egyébként meglenne az a pozitív következménye is, hogy például, ha túlszalad a rezsicsökkentésnél a toll, és túlságosan megfogják például az energiaszámlákat olyan szinten, hogy már veszteségbe taszítanak egyes szolgáltató vállalatokat, akkor ott lesz egy fék, hiszen embereknek konkrétan a megtakarítása van ebben az instrumentumban befektetve, ami után ő egy hozamot vár. Tehát ez már önmagában egy féket jelentene a mindenkori kormány előtt ezeknek a pénzeknek a sorsát illetően.

Nagyon röviden át szeretnék térni, képviselőtársaim, a magyar egészségügy néhány problémájára. Államtitkár úr, azt látom, hogy bizonyos tabukat  akár a koronavírus-helyzetet felhasználva  Magyarországon meg kell az egészségügyön belül törnünk. Az első a magánegészségügy helyzete. Ez egy felértékelődő ágazat  én figyelemmel kísérem a szakmai konferenciákat, a Portfolióét és másokét is, amelyek erről szólnak , és mindenki konszenzusos véleménye szerint a jövőben jelentős összeget fognak, a mostaninál jelentősebb összeget fognak erre költeni az emberek.

Azonban azt látom, hogy olyan intézményi akadálya van a magánegészségügy fejlődésének, amit maga az állami egészségügyi rendszer jelent. Konkrétan mire gondolok, képviselőtársaim, hogy testközelbe hozzam a kérdést? Van egy, a kórházban, az állami kórházban dolgozó sebészorvos. A sebészorvos rengeteg beteggel találkozik. Abban van érdekelve a sebészorvos anyagilag is, hogy ezeknek a betegeknek a jelentős részét rövid időn belül átterelje a saját fizetős magánpraxisába, amit egyébként nemritkán az állami egészségügy létesítményeiben végez, ott rendel, annak az infrastruktúráját használja föl, és magánellátásban biztosítja a betegek részére azokat a szolgáltatásokat, amelyeket ők igényelnek.

Ez miért probléma? Azért, mert az állami egészségügyben dolgozó egyes orvosbárók kifejezetten ellenérdekeltek abban, hogy a magyar egészségügyi rendszer hatékonyan, jól működjön, hogy ne legyenek várólisták, és mindenki időben megkaphassa a szükséges egészségügyi ellátást. Ezt azért tartom fontosnak kihangsúlyozni, mert emlékszem arra, amikor pusztán szakmai érdeklődésből figyelemmel kísértem a szomorú sorsra jutott Telki Kórház példáját, és elolvastam az ezzel kapcsolatos szakmai véleményeket. Egyszerűen a magánegészségügy mindaddig nem tud versenyezni az állami egészségügy orvosbáróival, amíg azoknak lehetőségük van ingyen az állami praxisban megszerezni az ügyfeleket a saját praxisuk részére, hiszen a betegeket személyesen ismerik, és őket az állami egészségügyben tapasztalható hiányokat látva sikeresen terelik át a magánpraxisaikba. Szerintem ez egy nagyon rossz megoldás, hiszen maguk az orvosbárók ellenérdekeltek abban, hogy az állami egészségügy normálisan, hatékonyan működjön.

Ebből kiindulva nagyon kérem, államtitkár úr, hogy foglalkozzanak érdemben azzal a javaslattal, amit az orvosi kamara megfogalmazott a hálapénzek eltörlésével és az orvosbérek megemelésével kapcsolatban. Több olyan javaslata van az orvosi kamarának, amivel nem értek egyet; a hálapénzek eltörlését én magam fogalmaztam meg még annak idején jobbikos politikusként. Ez egy olyan kérdés, ami rendszerszintű akadálya a magyar egészségügy hatékony működésének, ezzel fontos, muszáj lenne foglalkozni.

A másik kérdés, amivel szerintem megint csak érdemes lenne foglalkozni, hogy szolidaritási alapon működik a magyar egészségügy, azonban rendszerszinten jobban járnánk akkor, ha akár társfinanszírozásban a magánegészségüggyel egyes várólisták lerövidíthetőek lennének. Konkrétan arra gondolok, hogy el kell gondolkodni legalább azon, hogy a beteg, aki vár egy egészségügyi beavatkozásra, például vár egy másfél éves várólista végén egy csípőprotézis-műtétre, ha ő azt mondja, hogy hozzá tudna tenni ehhez a csípőprotézis-műtéthez valamekkora hányadot a magánegészségügyi szolgáltató részére, aki ezt a beavatkozást nála elvégzi, és ezzel lerövidíthető a várólista, akkor ezt tehesse meg. Ennek jelenleg intézményi akadályai vannak. Költségvetési ráfordítást gyakorlatilag nem igényel. Egy tabunak a megtörését igényli, ami a szolidaritási alapú, valójában a vadkapitalizmus legdurvább jeleit mutató egészségügy irányába mutat a hálapénzek rendszerén keresztül. Tehát javaslom ezt átgondolni és ezt a hálapénzek által gúzsba kötött egészségügyet ilyen módon megváltoztatni.

Én bízom abban, képviselőtársaim, hogy több megfontolandó javaslatot tudtam tenni, több olyan szempontot tudtam megvilágítani, amit én magam fontosnak tartottam hangsúlyozni itt az Országgyűlésben. Mindenkinek szeretném megköszönni a megtisztelő figyelmet, és ha én vagyok az utolsó felszólaló, akkor rövidesen jó pihenést kívánok mindenkinek. Köszönöm szépen.