Felszólalás adatai

(2.30)

De úgy érzem, hogy Hargitai János mint előterjesztő, nagyon erőteljesen rávilágított arra, ellentétben Varju László képviselőtársammal, mert a két utolsó napirendi pontnak, úgy érzem, hogy nem a határrevíziók és nem a világháború vagy adott esetben Trianon kérdése volt a szempont, hanem a kollektív bűnösség és annak adott esetben határon túli és hazai szerepvállalása.

Ezelőtt jó pár héttel egy parlamenti vitánál mondtam el jómagam is, hogy sokat dolgoztam külföldön, és amikor a magyar emberekre ilyen kollektív jelzőket próbáltak mondani vagy próbáltak mondani, akkor az embernek ökölbe szorult a keze. Természeténél fogva is főleg ilyen a magyar.

De ahogy Mile képviselőtársam mondta, hogy vigyázni kell a szavainkra, és amikor kollektív bűnösségről beszélünk, ahogy Szili Katalin elnök asszony is említette, nem szabad még egyszer abba a hibába esni, és nem szabad még egyszer ugyanazokat a bűnöket elkövetni. A településeket, ha körbenézem, nagyon sok ilyen rendezvényen, ünnepségen voltam jómagam is, hisz Ajka környékén rengeteg olyan település van, amely ezt az időszakot kimondottan nagyon keményen átszenvedte.

Két gyűjtőhely volt: Kislőd, a másik pedig Pápa. Azt hiszem, mindenki előtt ismert mind a két település, de ahogy összefűzöm a településeket, Bakonygyepes, Ajkarendek, Kislőd, Városlőd, Farkasgyepű, Csehbánya, ez egy olyan vonal, ahonnan több ezer embert telepítettek ki. A másik vonal pedig, ha megyek végig: Bakonyjákó, Nagytevel, Vadásztevel - és lehetne sorolni a Pápa környéki településeket -, ezek is hihetetlen mértékben elszenvedték az akkori kitelepítéseket.

És ahogy visszaemlékszem nagymamámra, ő csak hellyel-közzel svábul beszélt, akkor, amikor főleg nem hallották mások kint az utcán, de mégis svábul beszélt, viszont azok a települések, amelyeket nem tudott utána megtörni, hisz volt olyan szándék, ahol megmaradtak még a svábok a településeken, ott a hatalom megpróbálta azokat a településeket erőteljesen elnyomni vagy hellyel-közzel elnyomásban tartani. Ezek a települések átvészelték, és a rendszerváltozás után ezek a települések nagyon gyorsan talpra is álltak. Azok az emberek, akik annak idején elszenvedték a kitelepítést, a rendszerváltással újból hazatérve, nagyon sokan közülük a régi családi házat vásárolták vissza. Felújították és az unokáikat vagy a gyermekeiket hozva mutatták meg, hogy ez volt a szülőföldünk.

Nem véletlen, hogy most tényleg ez a két napirendi pont egymásba ér, mert valóban a kollektív bűnösségről szól, és ahogy Hargitai János mondta, hogy helyre kell tennünk a történelmünkben azokat a fals és talán félreinformált helyzeteket, amikor maga a parlament is kollektíven mondja ki, hogy ezek a lépések, amelyek akkor történtek, teljesen helytelenek voltak, és nem szabad, hogy ebben a világban a kollektív bűnösség elve tudjon adott estben népcsoportokat, kisebbségeket olyan megaláztatásba dönteni, mint amilyet elszenvedtek akár a felvidéki magyarok vagy a Magyarországon élő magyar németajkúak.

Ezt tudatosan mondom, és azt hiszem, ezt is a parlamentben mondtam, hogy ha határon belül mi, itt élők, anyaországban élők végignéznénk a családfánkat, tehát visszamenőlegesen, azt hiszem, hogy döntő többségében, 65-70 százalékban mindannyian megtalálnánk a határon túli anyai-apai ágon vagy nagyszülői ágon a felmenőinket tulajdonképpen. Ugyanígy vannak azok a kitelepített családokból itt maradtak, akik nem szenvedték el a kitelepítést, de ők is teljes egészében magyarnak születve a sírhelyeiket itt használva, őseiket itt eltemetve élték az életüket, és tényleg valóban azzal a kultúrával, amelyet annak idején, az 1700-as években hoztak magukkal, máig megőrizve színesítik a magyar kultúrát, a magyar hagyományokat, a magyar történelmet és a magyar fejlődést is. Mert Ajkára ránézve... - hiszen jelentős szerepet játszottak a bányászatban, az ipar fellendítésében és lehetne sorolni tovább. De ezek a települések, ahol főleg erőteljesebben meg tudták őrizni a németajkúságukat, ezek a települések ma hihetetlen mértékben tudtak megújulni és sokkal gyorsabban fejlődni, pontosan azért az összetartozásért, amely jellemezte őket, hisz az előző hatalom előtt nem hajoltak meg, hanem fogcsikorgatva és elszenvedve a kitelepítést rokoni ágon akik itt maradtak, fogcsikorgatva is, de megőrizték a német nemzetiségi hagyományukat, kultúrájukat, nyelvüket.

Tényleg valóban nekünk, parlamenti képviselőknek, nem úgy, mint ahogy Varju képviselőtársunk elmondta, hanem valóban meg kell hajolnunk és valóban tisztába kell tenni azt a történelmi fázist, eseményt és kimondani azt, hogy nemcsak mások hibáztak a kollektív bűnösség elve alapján, hanem mi is ugyanabba a hibába estünk bele. És valóban úgy kell tudnunk megemlékezni, mint ahogy a kislődi, városlődi önkormányzat, amikor a kitelepítés évfordulója eljön, akkor a határon túlra kerültek is együtt emlékeznek az itt maradottakkal, az emléktábla előtt, hogy igen, az a gyalázatos esemény itt történt, itt volt a gyűjtőhely, itt vagoníroztak be bennünket és irányítottak a semmibe. Mert amikor mentek, nem tudták, hogy hova mennek, csak vitték őket kis motyóval, családdal, és a vagyon, a ház, az érték, amit életük munkájával, szülőkkel, nagyszülőkkel együtt létrehoztak, itt maradt, és tényleg valóban úgy volt, hogy amikor mentek az állomásra, már előtte be is költöztek. Tehát kétszeresen sújtotta őket az a tudat, hogy mennek a semmibe, nem tudják, hogy mi lesz velük, és az, amit felépítettek, azt viszont már látták, hogy mások át is vették.

Úgy érzem, hogy ennek a két napirendi pontnak egyrészt a meghatódottsága is ki kell hogy mondassa velünk, hogy ez a társadalom, a magyar nemzet, tényleg tegyük helyre és legyünk tisztában azzal, hogy mit mikor hogyan és miért tettünk, és abban adott esetben hogyan, mikor és miért hibáztunk, ahogy Hargitai János képviselőtársam is elmondta. Hisz erre kíván rámutatni mind a két előterjesztés, és talán ezzel tudjuk valóban hivatalossá tenni, hogy közösen kell hogy emlékezzünk. És amikor kollektíve próbálunk meg megítélni vagy elítélni egy-egy népcsoportot vagy egy-egy kisebbséget, akkor gondoljunk a ma éjszakai vitára is, mert könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy amikor minket kollektíven szidnak, akkor mi képesek vagyunk-e felülemelkedni azon, hogy adott esetben egy kisebbséget nem kollektíven emlegetünk, hanem adott esetben a hibákra vagy a pozitív érdemekre, vagy a kiválóságokra próbálunk emlékezni.

Még egyszer köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

(2.40)