Felszólalás adatai

Azt mindenképpen szeretném az elején természetesen leszögezni, mind a magam, mind a Jobbik-frakció nevében, hogy megfogalmazott vagy megfogalmazandó kritikáink semmiképpen sem a szándéknak szólnak, azt hiszem, hogy a szándék nemes és alapjában támogatható lenne. Azt hiszem, mindnyájunk számára megrendítő volt hallgatni ezt a visszaemlékezést, nem az előzőt, bocsánat, azt kevésbé, hanem az előterjesztő képviselőtársam szájából elhangzó visszaemlékezéseit, ugyanis egy máig ható problémáról, egy máig fájó sebről van szó, hiszen a tárgyalandó határozati javaslatban érintetteknek egy jelentős része szerencsére még a mai napig is velünk van, kisgyermekként vagy fiatalként élte meg azokat a borzalmakat, amelyek a felvidéki magyarságot 1945-öt követően érték.

(23.00)

Az első problémánk azonban a javaslattal, és kénytelen vagyok sajnos erről beszélni, mert ebben a formában ez a javaslat önmagában nem elég, kedves képviselőtársaim. Ez a javaslat egyetlenegy problémát emel ki annak a 4-5 évnek a kálváriájából, amely a felvidék magyarságot sújtotta. Ráadásul ez a kitelepítés kérdése, a lakosságcsere-egyezményben elrendelt kitelepítés kérdése ugyanis. Mint ahogy itt elhangzott már Kovács képviselőtársam szájából, aki a bizottság álláspontját fogalmazta meg, nem véletlen van az, hogy a bizottsági ülésen kormánypárti képviselőtársaim, Csóti György képviselő úr is megfogalmazta azon véleményét, hogy talán egyrészt érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy kell-e külön minden régióra valamilyen megemlékezést tartani, hiszen a XX. században, de ha csak a II. világháborút követő, vagy a II. világháború utolsó éveit és az azt követő esztendőket nézzük, bizony, szinte minden környező országban az elcsatolt magyar közösségeket nagyon komoly traumák, megpróbáltatások, üldöztetések érték.

(Az elnöki széket Jakab István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Lehetne itt, sőt talán érdemes lenne arról is beszélni, hogy mit műveltek a vasgárdisták Erdélyben, számos alkalommal szó volt már a délvidéki vérengzésekről, a Szovjetunióba kényszermunkába hurcolt kárpátaljai magyarokról; ők talán valamennyire beleérthetőek abba a megemlékezésbe, vagy abba az emléknapba, amiről korábban beszéltünk, a Szovjetunióba hurcolt magyar foglyok emléknapjába. Itt mégis természetesen másról van szó Kárpátalja esetében, és Felvidéken is egy csomó borzasztó dolog történt 1945 után, amiből egy volt csak a lakosságcsere-egyezményben foglalt kitelepítések ügye, amit itt részletesen az előttem szóló képviselőtársam vázolt. Arról nem is beszélve, és erről kénytelen vagyok beszélni, és akkor itt van egypár kérdés, amiket szeretnék Molnár képviselő úrnak föltenni, és hogyha úgy gondolja, akkor legyen kedves, válaszoljon rá.

Nagyon sokat lamentáltam magamban azon, hogy ezt a pusztán néhány mondatos javaslatot pontosan és logikailag jól értelmezem-e. Végül is arra jutottam, hogy valószínűleg nem az én készülékemben van a hiba, ugyanis az 1. pont és a 2. pont első bekezdése számomra logikailag nem passzol össze. A javaslat 1. pontja azt mondja, hogy "Április 12-ét, a lakosságcsere-egyezményben a magyar lakosság Felvidékről való kitelepítésének kezdő napját országgyűlési emléknappá nyilvánítja." A 2. első bekezdésében pedig arról van szó - egyfajta indoklása vagy következtetése nyilvánvalóan az első bekezdésnek -, hogy "Az Országgyűlés szükségesnek tartja méltóképpen megemlékezni a Beneš-dekrétumok következtében a Csehszlovák Köztársaságból kizárt, Magyarországra telepített százezer fős magyarságról." A kettő nem ugyanaz, képviselőtársaim, a lakosságcsere-egyezmény nem a Beneš-dekrétumokból következik.

Most nem szeretnék nekiállni itt történészkedni - azt megtették már mások itt előttem -, fontos dolog lenne egyébként megemlékezni a Beneš-dekrétumok következtében elűzött és kitelepített magyarokról is, ez például az egyik kritikánk, de ez nem ugyanaz, mint ami a lakosságcsere-egyezmény. A lakosságcsere-egyezmény egy kétoldalú államközi szerződés volt, amelyet Magyarország kétségkívül a Szovjetunió erős diplomáciai nyomására írt alá, de a lakosságcsere-egyezmény megkötésének ténye a Beneš-dekrétumokból nem következik. A Beneš-dekrétumokból következett több tízezer magyar azonnali kiutasítása Csehszlovákia területéről.

Azokat, akiket azonnal háborús bűnösnek bélyegeztek, illetve akikről köztudott volt, vagy a hatóságok bizonyítva látták, hogy tevékenyen közreműködtek a megszállókkal, a szlovák fasiszta államgépezettel, azonnal kiutasítottak több ezer, több tízezer - nem néztem ennyire pontosan utána, úgyhogy bocsánat, nem tudok nagyon pontos számokat mondani, de azt hiszem, lehet mondani, hogy több tízezer - olyan magyart azonnal kiutasítottak a kassai kormányprogram elfogadását követően, akik 1938. november 2. után költöztek a Felvidékre, köztük az én nagymamámnak a nővérét és az ő férjét is, akik Rozsnyóra mentek egyébként tanítani. Mindenkit kiutasítottak, akik a Felvidék déli részének '38-as visszacsatolását követően, jellemzően akik az államigazgatás alkalmazottaiként, hivatalnokokként vagy tanárokként érkeztek a Felvidékre.

Ez lehet, hogy nem volt annyira mélyen gyökerező szörnyűség, mint mondjuk, több száz éve felhalmozott családi vagyont vagy szülőföldet ott hagyni, de azoknak a családoknak, akiknek egyik napról a másikra kellett egy szál batyuval meg 50 kilónyi cuccal elmenekülni, és otthagyni az állásukat, akik közül egyébként sokan olyanok voltak, akik korábban, 1918 után vagy '18-ban menekültek el a Felvidékről, és '38-ban térhettek vissza, ez szintén egy jelentős réteg volt. A javaslat értelemszerűen ezekről az emberekről sem beszél.

Nincsen szó a Csehországba deportáltakról sem. Itt Kovács képviselő úr egy lehetetlen nagy számot mondott - azért 90 ezren, hál' istennek nem voltak, a történettudomány 40-45 ezer főről tud nagyjából, de ez lényegtelen, ez nem kisebbíti a probléma lényegét -, több tízezer embert, akkor mondhatjuk így, csehországi kényszermunkára elüldöztek. Aztán az, hogy ezeknek mi lett a sorsa, közülük is voltak, akiket utána kitelepítettek, tehát még adott esetben többszörösen sújtották őket az akkori hatóságok.

Tehát számos olyan kérdés van, ami ebben a javaslatban nincsen benne. Ezt pontosan tudta ön is, Molnár képviselő úr. Azt mondja meg nekem, legyen szíves, a zárszavában, hogy mi történt az elmúlt háromnegyed évben. Ön saját magával szemben volt kritikus, amikor erről a javaslatról előterjesztőként beszélt. Elmondta azt, hogy ez még kiegészítésre szorul, gondolkodni szeretne rajta, aznap napirendre volt véve az Országgyűlés ülésén, aznap levettük róla, hogy ez majd továbbgondolásra kerül. Mi lett ezen továbbgondolva? Az égvilágon semmi. Elmondta most az előterjesztői expozéjában, hogy tisztában van vele, hogy ez egy hosszú folyamat első lépése. Akkor az elmúlt háromnegyed évben ebben a hosszú folyamatban miért nem történt előrelépés, képviselő úr?

A másik, amit ön itt mondott, hogy a kormány elkötelezett abban az ügyben, hogy a kárpótlás ügyével foglalkozzon, illetve pontosan úgy fogalmazott, hogy minél előbb foglalkozzon ezzel a kérdéssel, minél előbb, képviselő úr. Miért nem lehet ezzel a kérdéssel, vagy miért lehet foglalkozni fél vagy egy év múlva - mondjuk, a választások előtt -, és miért nem lehet vele foglalkozni most, képviselő úr?

A másik, amit nem feltétlenül önnek rovok fel, de erről is kell beszélni, lehet, hogy inkább magasabb rendű szempontok vagy fontos elvtársak döntöttek erről a kérdésről, hogy vajon éppen miért ma, a mai napon, most, november 13-án tárgyaljuk a tavaly márciusban felfüggesztett és egyébként egy szó változtatás nélkül visszahozott javaslatát. Ezekkel a javaslatokkal, képviselőtársaim, kedves kormánypárti képviselőtársaim, önök az elmúlt másfél évben rendre, folyamatosan akkor éltek egyébként, amikor valami egész más kérdésről akarták elterelni a figyelmet. Hogyha ezen elgondolkodok, képviselő úr, hogy miről kellene elterelni a figyelmet, akkor két dologról lehet: a kormány teljes és totális nemzetpolitikai csődjéről, a totális szlovákiai külpolitikai csődjéről, arról, hogy 2,5 év alatt, képviselő úr, ezt ön is pontosan tudja, vagy álljon föl, és akkor mondja meg, legyen szíves, hogy az elmúlt 2,5 év alatt mit tett a kormány érdemben a Felvidéken jogsérelmet nem '45-47-ben, hanem az elmúlt 5 meg 10 évben jogsérelmet szenvedett magyarok érdekében mit tettek konkrétan?!

Amikor ezt a kérdést fel szoktam tenni, akkor Németh Zsolt meg Győri Enikő nekiáll itt hadoválni Duna-stratégiáról, Ipoly-hidakról meg közép-európai együttműködésről, de arról nincsen szó, hogy mit csináltak. Múlt héten volt a magyar-szlovák kisebbségi vegyes bizottság ülése, képviselőtársaim, a múlt héten szerdán vagy csütörtökön, és a kisebbségi vegyes bizottság ülésén egyetlenegy szóval nem kerültek fel a jogsérelmi ügyek, azok az ügyek, amelyeknek a megoldását a felvidéki magyarság, a ma élő felvidéki magyarság önöktől várja. Szó nem volt a DAC-szurkolók több évvel ezelőtti megveréséről, Malina Hedvig ügyéről, és természetesen egy árva szó nem hangzott el most sem a kisebbségi vegyes bizottság ülésén az állampolgárságuktól most - nem '45-46-ban, meg a Beneš-dekrétumok, hanem most -, Fico törvényei miatt megfosztott magyarok sérelméről.

Nagyon szép dolog kitüntetni Gubik Lacit, nem tudom, milyen díjakkal, meg egy 100 éves idős nénit színpadi kellékként használni - és ezzel nem őt kívánom minősíteni, elnézést kérek tőle -, olcsó politikai haszon... (Kontur Pál: Szégyen! Szégyelld magad!) Ez a szégyen, ez szégyen, képviselőtársam! (Kontur Pál: Nem is tudod, mit mondasz! Nem is tudod, hogy miket beszélsz!)

(23.10)

Az a szégyen, hogy egy idős, százéves hölgyet kellékként használnak egy politikai rendezvényen, de a problémájával nem foglalkoznak. (Dr. Stágel Bence közbeszól.) Ilonka néni kapott... Elmondja majd, képviselő úr, hogyha befejeztem, és akkor nyomott gombot. Lehet azt mondani, ami a bizottsági ülésen is egyébként elhangzott, akkor is kiabáltak, hogy szégyen, amit mondok. A semmittevés és a szemfényvesztés a szégyen, amit csinálnak!

Ilonka nénit nem egy színpadra kellene fölhúzni a magyar miniszterelnök mellé, meg kitüntetéseket adni neki, hanem a problémáját kellene megoldani. Vissza kellene neki adni a választójogát, az állandó lakcímét, az állampolgárságát meg az egészségbiztosítását. Ezt várnák a felvidéki magyarok ma önöktől, kedves képviselőtársaim. Ehelyett itt van előttünk egy javaslat - a jó szándékát nem elvitatva, egyébként ezt szeretném hangsúlyozni -, amely a felvidéki magyarság 70 évvel ezelőtti kálváriáinak ráadásul csak egyetlenegy elemét emeli ki, és erről beszélünk, hozzátéve, amit az előbb elmondtam, hogy maga a javaslat sem egységes, egy csomó kérdés hiányzik belőle, ráadásul gyakorlatilag ellentmondás van annak az 1. és a 2. pontja között.

A másik a kárpótlás kérdése, amire akkor szeretnék megint visszakanyarodni, képviselő úr. Ön azt nyilatkozta tavaly márciusban, ez több helyen megjelent a sajtóban - nem tudom pontosan idézni -, hogy reméli, hogy hamarosan el fog jönni az ideje annak is, hogy a kárpótlással foglalkozzunk, és reméli a képviselő úr, hogy önmaga is részese lehet ennek a kérdésnek.

Képviselő úr, ha ezt fontosnak tartja, akkor kérem, hogy támogassák azt a módosító javaslatunkat, amit Gaudi-Nagy Tamás képviselőtársammal be is nyújtottunk, és amit majd részletesen fog ismertetni, amely ezt az országgyűlési határozati javaslatot, amely egyébként fideszes logikára jellemző módon csak a szimbólumok terén mozog, és gyakorlatilag semmilyen konkrétumot vagy cselekvést nem fogalmaz meg, főleg nem szólítja föl a kormányt gyakorlatilag az égvilágon semmire. Tehát mi benyújtunk egy módosító javaslatot, amely arról szól, hogy az Országgyűlés felkéri a kormányt - finoman fogalmaztunk direkt, tehát nem erősek a kötelezettségek -, hogy vizsgálja meg a kitelepítettek kárpótlásának lehetőségeit, és gondoskodjon a jóvátétel mielőbbi végrehajtásáról. Úgy gondolom, hogy ha önnek őszinték a szándékai ezzel kapcsolatban, képviselő úr - és természetesen ebben nem kételkedem -, hogy a kárpótlás kérdését minél hamarabb napirendre kellene venni, és ennek a munkának ön is szeretne részese lenni, akkor tisztelettel kérem, hogy előterjesztőként támogassa majd ezt a javaslatunkat.

Még egy dologra hadd utaljak azért ezzel a javaslattal kapcsolatban, amit egy picit óvatosan mondtam el a múltkori bizottsági ülésen, de kénytelen vagyok ezt a kérdést idehozni, ha már egyszer kitelepítésekről beszélünk. Ezzel szemben, ami itt elhangzott, volt Magyarországról is egy kitelepítés, persze. Ez a kitelepítés önkéntes volt, nyilván ezt is tudjuk, de ezzel a kitelepítéssel, a magyarországi szlovákok kitelepítésével is több tízezer, gyakorlatilag szlovákul egyébként nem tudó, a szlovák identitásához nem vagy alig kötődő magyar hagyta el a szülőföldjét, jórészt azért, mert elhitte azt a hazug propagandát, amivel a csehszlovák hatóságok őket félrevezették. Aztán utána már nem térhettek vissza, hiába szerettek volna, mikor rájöttek, hogy nincs tejjel-mézzel folyó Kánaán a Felvidéken se. Tehát én ezeket az embereket is vagy ezeknek a csoportoknak egy részét is - elnök úr, egy perc hosszabbítást kérnék szépen tisztelettel - egyébként áldozatnak, itt a Kárpát-medencei magyarságot itt a második világháború végén és az azt követő években sújtó tragédiák egyik áldozatának tekintem.

Összességében tehát annyit szeretnék elmondani, hogy a magam részéről a tartózkodó álláspontomat fenn fogom tartani, és a Jobbik-frakció számára is ezt fogom javasolni, még egyszer mondom, nem azért, mert ne tartanánk fontosnak, hogy nemzeti tragédiákról, a külhoni magyarságot vagy egyes nemzetrészeinket ért tragédiákról megemlékezzünk. De ez a javaslat ebben a formában egy részletet ragad ki, még azt sem jól szabályozza, és ebben a formában, ilyen módon nem tartjuk alkalmasnak arra, hogy azt a célt, amit eredetileg szolgál, nevezetesen azt, hogy a '45 után a felvidéki magyarságot ért jogfosztásokról és a szenvedések áldozatairól megemlékezzen, ez a javaslat ebben a formában nem tudja betölteni.

Köszönöm szépen. (Szórványos taps a Jobbik padsoraiból.)