Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

SZILÁGYI GYÖRGY (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Nagyon sajnálom, ha az általam elmondottak Tapolczai Gergely szerint pártpolitikai szempontok voltak. Szerintem mindent, amit elmondtam, sportszakmai szempontok alapján mondtam el.

Ha figyelte a felszólalásomat, akkor igen, elmondtam azt is, hogy mára ez az ügy megoldódott, csak én nem azt mondtam, hogy a Magyar Pa­ra­limpiai Bizottság, hanem hogy Szabó László segítségével valóban megoldódott, aki egyébként a Para­limpiai Bizottság elnöke. Tehát ezt a felszólalásomban is elmondtam, de úgy gondolom, ez nem megfelelő, és ezért mondtam azt, hogy esetleg akár az államtitkár asszony közbenjárására, akár mások ez ügyben is mondhatnak valamit. De azt is mondtam, hogy ez nem egy kardinális kérdés, de szerintem egy olyan apróság, ami jól mutatja azt, hogy van még mit tenni ezekben a kérdésekben. Én nagyon sajnálom, még egyszer mondom, ha ezt pártpolitikai szempontoknak tekintette képviselőtársam. Én egyértelműen sportszakmai szempontokat próbáltam felvázolni, hiszen én ezt sportszakmai szempontnak tartom, és nem pártpolitikai szempontnak.

Vegyünk egy példát! Mi maximálisan támogattuk egész végig, még ha nem is úgy mentek a dolgok mindenben, mint amikor az ötpárti egyeztetésen megegyeztünk, a vizes világbajnokság megrendezését Budapesten. Egész végig. A Jobbik volt az egyetlen párt, amelyik nem hátrált ki ebből a kezdeményezésből, és végig támogatta. Még egyszer mondom, úgy, hogy voltak olyan dolgok, amik nem tetszettek nekünk a rendezéssel kapcsolatban, például a kivitelezéssel kapcsolatban. De az már nem pártpolitikai szempont az én véleményem szerint, hogy rendezünk egy nagyon sikeres világbajnokságot, az egész világ elismeri, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen szín­vonalú verseny tényleg Magyarországot dicséri, és ez pluszban, azt mondom, még emelte is az ország ázsióját.

Nem hiszem, hogy az pártpolitikai szempont lenne, ha én azt mondom, hogy én nagyon sajnálom, hogy egy nappal a világbajnokság záróünnepsége után már nem arról szólt a magyar média, és nem arról beszélgettünk, hogy milyen sikeres volt ez a világbajnokság, nem arról beszélgettünk, hogy valószínűleg milyen sikeres lesz a masters világbajnokság, ami valóban egy nagyon sikeres verseny volt utána, és ami, azt mondom, bevétel szempontjából sem volt elhanyagolható az ország számára, hanem arról beszélgettünk, hogy Bienerth Gusztáv éppen mit nyilatkozik és az úszószövetségnél milyen botrányok vannak.

Szerintem ez káros volt, és ezt nem pártpolitikai szempontból mondom, hanem sportpolitikai, sportszakmai szempontból mondom, hogy ahelyett, hogy a sikerekről esett volna szó, a botrányról esett szó már egy nappal azután. És ez azért volt, mert véleményem szerint nem kellett volna ennyire belefolyni, mondjuk, egy sportági szakszövetség elnökválasztásába, és mondjuk, egy olyan embert odaültetni, aki nem volt erre méltó az én véleményem szerint. És ha világbajnokságról beszélünk, nagyon sokat ártott egyébként az, hogy nem volt eléggé transzparens, hogy korrupciós lehetőségek merültek fel a világbajnoksággal kapcsolatban.

Azt értsék meg, hogy ezeket ‑ és ez volt az olimpiánál is ‑ egyér­tel­mű­en ki tudják használni azok, akik mondjuk, támadni kívánják a sportot, mert aránytalan volt a költekezés a sport irányába. Tehát valahogy arányosítani kellene, hogyan fejlődnek az ország különböző társadalmi szegmensei vagy gazdasági szegmensei, és ahhoz arányosítani a sport fejlődését is. És valóban így van: ha önök bemennek ma egy kórházba Magyarországon, valamelyik hozzátartozójuk kórházba kerül, és meglátják, hogy az egészségügyben milyen viszonyok vannak, akkor ha valaki azt mondja önöknek, hogy bezzeg az egészségügyre nincs egy fillér se, de 400 milliárdot költöttünk a sportra az elmúlt hét évben, miért nem az egészségügyre költöttük, akkor jogosan vetődik fel a kérdés, hogy ha az egészségügy ilyen állapotban van, akkor valóban miért nem költünk többet az egészségügyre. És innentől már át lehet fordítani azt a társadalmi szemléletet, amely társadalmi szemléletről nekem meggyőződésem, hogy Magyarországon az emberek nagyon-nagyon szeretik a sportot. Erre voltak példák is, hiszen megnézhetjük, hogy a világversenyek alkalmával mennyire tudnak lelkesedni az emberek. De ha más szegmensekben egyre rosszabb a helyzet, és itt beszélhetünk az oktatásról, az egészségügyről, mindenről, és a sportnál pedig folyamatosan nagyberuházások zajlanak, akkor az a társadalomban előbb-utóbb ellenérzéseket vált ki. De ennyit erről; szeretnék visszatérni a sport népszerűsítésére.

Tehát én nagyon fontos szempontnak tartom azt, hogy a világversenyeket és azokat a sportolókat, akik megérdemlik és eredményeket érnek el, és magát a sportot népszerűsítsük. Csak azt nem értem, hogy például a költségvetésnél, amikor a költségvetést tárgyaltuk... Mondom, 400 milliárdot költünk a sportra hét év alatt, a kormányzati kommunikációra 20 milliárd forint van előirányozva a költségvetésben, a sport népszerűsítésére a kormányzati kommunikációs 20 milliárddal szemben önök szerint mennyi van? 25 millió forint ‑ 25!

És amikor benyújtunk egy módosító javaslatot, hogy emeljük meg legalább 225 millióra, tehát 200 millió forinttal, amiről még mindig azt mondom, hogy nagyon kevés, akkor azt leszavazzák. Tehát a sport népszerűsítésére, amit önök stratégiai ágazatnak tekintenek, egy ilyen ágazatnál a 25 millió forint évente mire elég? Semmire! És ennél pedig sokkal fontosabb lenne a sport népszerűsítése.

Tehát én úgy gondolom, mint ahogy mondtam, sokkal inkább meg kellene ismertetni a sportolókat, meg kellene ismertetni a sport világát, és meg kellene ismertetni a sportágakat az emberekkel, hogy kedvet kapjanak a sporthoz. Vannak erre programok és próbálkozások, és azt mondom, ezek is maximálisan jók, a nagy sportágválasztót vagy bármilyen rendezvényt tudok mondani, de kevés. Tehát sokkal intenzívebben kellene szerintem jelen lenni a népszerűsítésnek az emberek mindennapi életében. És erre is hadd mondjak önöknek egy példát! Én tisztelem és becsülöm a kajak-kenusokat, mindig is örültem a győzelmeiknek. Csak olyan könnyűnek tűnik, amikor az ember ül a tévé előtt, és nézi azt, hogy mennyi idő alatt érnek be, és nyernek, mondjuk, olimpiai érmeket. És nem látják a mindennapokat, nem látják a felkeléseket, a versenyeket, és nem is tudják, hogy ez mekkora munkát jelent. És akkor utána jönnek azok a társadalmi viták, amik szintén viták, hogy megérdemlik‑e az olimpiai bajnokok azt az összeget, amit kapnak egy olimpiai címért, vagy nem érdemlik meg, mert az emberek nagy része nem is tudja, hogy adott esetben egy olimpiai bajnoki cím mögött mekkora munka rejlik. És akkor itt jön a személyes példa. Én nem eveztem soha. (Dúró Dóra felé:) Aztán a képviselő asszony meg tudott fűzni, hogy az olimpiák éjszakáján üljünk már be egy sárkányhajóba. És voltam, akkor még azt mondtam: annyira buta, hogy engedtem ennek a csábításnak, és beültem, és Újpesttől leeveztünk teljesen… ‑ (Dúró Dóra felé:) hol volt a végállomás? (Dúró Dóra jelzésére:) ‑ Lágymányosig. Én a felétől kezdve majdnem meghaltam. Azt mondtam, soha többet. Most, visszatekintve, egy óriási élmény volt, és nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy ez milyen munkát jelent. És ugyanezt mondhatnám az úszás világáról; Szabó Tündének nem kell elmondanom. Tehát egyszerű arra a pár másodpercre lekorlátozni egy-egy versenyző életét, és utána a sikerekben két hétig nyilatkozni, de amikor fel kell kelni hidegben, hajnalban, edzésekre kell járni, és hogy azon tizedmásodpercek mögött mekkora munka rejlik, azt nem nagyon tudják. Ezeket mind-mind be lehetne mutatni, és a sport népszerűsítése innentől számítana.

Én úgy gondolom, hogy ha sokkal többet költenénk a sport népszerűsítésére, és ehhez hozzátartoznak az ilyen napok is, még egyszer mondom, amikről most döntünk, akkor meg lehetne változtatni a gondolkodásmódot és a szemléletmódot a társadalomban a sporttal kapcsolatban.

Ez az utolsó példa. Ki lehet élezni, mondjuk, különböző sportágakkal szemben az ellenérzéseket, én ezt tapasztalom egyébként hosszú évek óta, sőt azt is lehet mondani, évtizedek óta például a labdarúgással kapcsolatban is, mert lehet találni olyan dolgokat, ami az embereket irritálja a labdarúgással kapcsolatban.

(14.30)

De azt meg soha, vagy nem soha, de nagyon kevesen mondják el, hogy a mögött, hogy valaki jegyzett labdarúgó legyen, nagyon sok munka van. Tehát nemcsak úgy kapják, hogy kimennek a labdarúgópályára, és onnantól kezdve ők milliós fizetéseket kapnak. De hogy lehet érezni ezeket a dolgokat a társadalmon belül, az biztos, és ezzel, én úgy gondolom, a politikának foglalkoznia kellene, hogy egy teljesen más szemlélet alakuljon ki mind a sportolókról, mind a sportról, mind a sport fontosságáról, és hogy minél több embert tudjunk arra ösztönözni, hogy a hétköznapokban sportoljon, bármilyen sporttevékenységet végezzen, mert ennek egészségügyi hatásai vannak, de a lelkükre is nagyon jó hatással van az embereknek, ha sportolnak, és élményeket élhetnek meg, és nagyon fontos egyébként, hogy milyen programokat indítunk el.

Tényleg nem szeretném tovább húzni az időt, én azt mondom, hogy örülök neki, hogy ez van, képvi­selő asszonynak, elnök asszonynak köszönöm, az összes pártnak köszönöm a támogatást, köszönöm, hogy így együtt lehetett egy ilyen javaslatot végigvinni. Én azt mondom, fontos javaslatról beszélünk, de ne felejtsük el, hogy van bőven tennivalónk a magyar sportért, hiszen a magyar sport nagyon fontos Magyarország számára. És ha Orbán Viktor nem vitte volna el ezt a szlogent, akkor most mondanám azt, hogy „hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!”, mert az én véleményem szerint ennek egy nagyon fontos szempontnak kell lenni az egész magyar társadalomban. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)