Felszólalás adatai

Én azt gondolom, hogy az Ipkovich képviselőtársam által feltett szónoki kérdést valóban érdemes körbejárni, tudniillik azt vetette fel Ipkovich György, hogy nincs-e itt az ideje annak, hogy fátylat borítsunk a múltra. Jogos a kérdés több okból is, hiszen való igaz, hogy ha az átlagpolgárt kérdezzük, akkor ma a Fidesz-kormány megszorításai közepette nyilvánvaló, hogy nem a múlt bűneiről, nem az elszámoltatásról, nem az igazságtételről akarnak hallani az emberek. És kétségkívül fölsejlik azért egy olyan szándék, hogy abban, hogy ez a törvényjavaslat pont most került elő, és nem néhány hónappal korábban, adott esetben lehet némi kommunikációs manőver.

Akkor, amikor fölteszik azt a kérdést, hogy fátylat borítsunk-e a múltra, akkor nyilván a kérdés azért is jogos, hiszen egyre kevesebben élnek azok közül, akik akár tettesként, akár áldozatként érintettek voltak a XX. század különböző szörnyűségeiben. Végezetül, jogos a kérdés amiatt is, hogy fátylat borítsunk-e a múltra, hiszen pontosan tudjuk, hogy ebben az országban rendkívül sok keserűség már a rendszerváltás óta is felhalmozódott, és nagyon sok ember érzi úgy, hogy az elmúlt 20 év magyar demokráciája, az elmúlt 20 év demokrácia-, illetve társadalomfejlődése cserbenhagyta. Kérdés az, hogy ilyen esetben nem fontosabb-e az, hogy mondjuk, a közelmúltat próbáljuk rendbe tenni.

Viszont én azt gondolom, hogy mind a három szónoki kérdésre nagyon határozott nemmel lehet csak válaszolni. Először is, ezeket a kérdésfeltevéseket, hogy nem kéne-e már a múltat lezárni és a jövővel foglalkozni, borítsunk már fátylat a múltra, nem most halljuk először, és ebben a Házban nem most hangzik el ez a mondat először. Ez elhangzott 1990-ben is. És nem tagadom, számomra is a kilencvenes évek elején volt időszak, amikor úgy gondoltam, hogy valóban nyilván az szolgálja az ország megbékélését, ha nem foglalkozunk azzal, ami történt 1989 előtt. Ez egy nagyon súlyos erkölcsi tévedés volt.

Azzal kell szembenézni, hogy mindazok az igazságtalanságok és mindaz a morális válság, ami kialakult az új magyar demokráciában, bizony szoros összefüggésben van azzal, hogy a rendszerváltás után 15-20 évvel később is elképzelhető volt például az, hogy az ávós terrorszervezet egyik vezető pribékje jogi képviselőként grasszál itt a Nándorfehérvári teremben. Hogy lehet ez? Hogy lehet ez? (Közbeszólás a Jobbik padsoraiból: Neveket!)

Elképzelhető-e az, hogy egy ország úgy él túl egy diktatúrát, hogy nem von világos cezúrát jó és rossz közé, erkölcsös és erkölcstelen közé? Várható-e az, hogy egy demokráciában világos erkölcsi rend alakul ki úgy, hogy közben nem vetünk számot nem elsősorban jogilag, nem vetünk számot erkölcsileg azzal, ami a megelőző évtizedekben történt Magyarországon? Nagyon csábító, hogy azt mondjuk, hogy eltelt már annyi idő, hogy ne ezzel foglalkozzunk.

Mi is természetesen sokkal szívesebben vitatkoznánk továbbra is a Fidesz-KDNP igazságtalan adópolitikájáról, vagy éppen a megszorításairól. Igen, csak pontosan az a helyzet, amibe Magyarország került 20 év után, egyre élesebben veti föl azt, hogy nem tudjuk az alapvető problémáit ennek az országnak megoldani úgy, ha nem húzunk világos cezúrákat. Addig, amíg ebben az országban összemosható bármi bármivel, és bármi bármikor relativizálható, és nincs egy világos erkölcsi rend, akkor a jövőre nézve se tudunk stabil, tisztelendő és tiszteletre méltó normákat alkotni.

Arról van szó, hogy miközben nagyon nagy a kísértés ebben az országban, hogy kizárólag materiális dolgokról beszéljünk, hiszen azzal lehet népszerűséget szerezni, ha az ember napi 24 órában arról beszél, hogy mennyi a benzin ára, és ki mennyit keres, ezzel biztos, hogy sokkal nagyobb népszerűséget lehet aratni; csak arra kell rájönni, hogy nemcsak az elmúlt húsz év, hanem ha úgy tetszik, az elmúlt minimum hatvan-hetven év magyar politikatörténete arról szólt, hogy az alapvető erkölcsi kérdéseket, amiktől természetesen nem lakik jól az ember, nem a materiális jólétre vonatkozik, folyamatosan megpróbálta a politikai elit szőnyeg alá söpörni és megkerülni, csak azért, mert így kényelmes, és tulajdonképpen le is próbálta szoktatni a politikai elit a magyar társadalmat arról, hogy olyan dolgokkal foglalkozzon, ami nem megehető és nem megvehető.

(21.50)

Ezért van egy olyan morális krízisben ez az ország, amilyenben.

A másik kérdés az, hogy fátylat borítsunk-e a múltra, pusztán azért, mert kevesen élnek már a bűnelkövetők és az áldozatok közül. Engem egyáltalán nem töltött el különösebben jó érzéssel az, amikor hónapokkal ezelőtt a Fővárosi Bíróságon tárgyalták Képíró Sándor ügyét, amikor vádlottak padjára vontak egy 97 éves embert az Újvidéken elkövetett mészárlások gyanújával. Mondom ezt úgy, hogy annak idején anyám nagynénjét elvitték azért magyar csendőrök, mert történetesen például szerb diákokat tanított, és nem gondolom azt hetven évvel később, hogy különösebb elégtételt jelent az, hogy egy aggastyán embert ennyi idő után meggyanúsítanak és vádlottak padjára vonszolnak.

Ugyanezt gondolom egyébként Biszku Béla esetében is. Nem gondolom azt, hogy attól bárki bármiféle komoly elégtételt érezhet, hogy egy kilencvenvalahány éves embert, akármekkora bűnös volt, vádlottak padjára vonszolnak.

Amikor azt mondom, hogy ezt a törvényjavaslatot - nyilván itt a módosításainkra is figyelemmel - támogatni szükséges, akkor én ezt nem azért mondom, mert azt gondolnám, hogy jobb lenne Magyarországnak, hogyha 90 éves emberek sorakoznának a vádlottak padján, és nem gondolom azt, hogy jó volna aggastyánokat börtöncellában látni, már csak azért is, válaszolva Szilágyi képviselőtársamnak, mert demokrácia és diktatúra között van egy erkölcsi különbség. Egy demokráciában nem lehet azokkal a módszerekkel élni és nem lehet olyan módszerekkel fenyegetőzni, amivel egy diktatúrában éltek és egy diktatúrában fenyegetőztek.

Viszont annak a lehetőségét, hogy olyan dolgokért, amiket akár Újvidéken '41-ben és '44-ben elkövettek, vagy olyan cselekedetekért, amiket az ávós tisztek vagy Biszku Béla elkövetett, azért ebben az országban súlyos büntetés jár, meg kell nyitni. Ez, amit most mondok, nem pusztán egy jogászkodás, hanem ott próbálok egy nagyon éles határvonalat húzni, hogy itt nem e megtorlásról van szó; arról van szó, hogy jöjjön létre egy világos erkölcsi rend ebben az országban. Ez nem tud létrejönni akkor, hogyha a saját múltunkban, a saját szimbolikus terünkben nem teszünk rendet. (Közbeszólás a Jobbik padsoraiból: Trianon?)

Akkor, amikor fölvetik azt a kérdést, hogy borítsunk-e fátylat a múltra, hiszen az embereket sokkal jobban foglalkoztatja az, ami az általuk felfogható időben történt, hiszen valóban igaza van Ipkovich képviselőtársamnak, itt a parlamentben is jó néhányan vagyunk, akik nem is éltek 1956-ban és főként azt megelőzően, és sokkal jobban izgatják az embereket azok az igazságtalanságok, amik mondjuk, az elmúlt húsz évben történtek; de ha valaki elolvassa azokat a társadalomfejlődési elemzéseket, például Szalai Erzsébettől, amik a rendszerváltás hajnalára vonatkoztak, hogy hogy jött létre az új burzsoá elit Magyarországon 1990 után, akkor nem tud szabadulni a gondolattól, hogy a '89-90 után felhalmozódott igazságtalanságok szoros összefüggésben vannak azokkal a rendezetlen számlákkal, amiket megörököltünk az 1989 előtti időszakból.

Úgyhogy én éppen ezért gondolom azt, hogy itt az ideje annak, hogy véget vessünk annak az álságos mesének, hogy az ország fejlődését az szolgálná, hogyha a múltra fátylat borítanánk. Nem e megtorlásra van szükség, nem fenyegetőzésre van szükség; arra van szükség, hogy egy világos morális rend legyen, egy világos cezúra húzódjon jó és rossz, demokrácia és diktatúra között.

Ami a konkrét törvényjavaslatot illeti, szeretném felidézni azt, hogy az Alkotmánybíróság éppen az úgynevezett elévülési törvény kapcsán mondta ki a '90-es évek elején, és azt gondolom, hogy ez a mai napig irányadó mindannyiunk számára, hogy jogállamot nem lehet a jogállam ellenében építeni. Éppen ezért nagyon fontos, hogy egy ilyen törvényjavaslatot úgy alkosson meg a parlament, hogy szigorúan az alkotmányosság keretei között marad.

Akkor, amikor az Alkotmánybíróság több menetben is véleményt nyilvánított az ilyen jellegű jogi megoldásokról, az 53/1993-as, majd az azt követő 1996-os alkotmánybírósági határozatban, akkor néhány nagyon fontos tételt a jelen vita számára is rögzített. A 36/1996-os alkotmánybírósági határozat világossá teszi azt - ahogyan az egyébként az expozéban is elhangzott -, hogy közvetlenül felhívhatók a vonatkozó nemzetközi egyezmények a magyar jogban. Tehát azt a félreértést szeretném eloszlatni, hogy a '90-es években az Alkotmánybíróság nem általában véve zárta ki azt, hogy az emberiesség elleni bűncselekmények dolgában az elévülés vastörvényét áttöri a jogalkotó; konkrét törvényalkotási produktumok esetében mondta ezt ki.

Ami viszont egy nagyon fontos és figyelemre méltó tétele a '96-os alkotmánybírósági határozatnak, a 36/96-os Abh.-nak, amikor azt mondja ki, hogy a nemzetközi jog maga határozza meg a nemzetközi jog szerint üldözendő és büntetendő cselekményeket és büntethetőségük összes feltételeit. Magyarul, és erre vonatkozik az LMP módosító javaslata, nem szemezgethet a jogalkotó a nemzetközi jogon belül. Megteheti azt, és meg is kell tennie, hogy a Btk. 33. §-ának a módosításával világossá tegye, hogy a magyar jogrend szerint érvényesek ezek a nemzetközi jogi normák, de nem különböztethet a) és b) pontok között, hogy mit ültet be és mit nem. Mi azt mondjuk, hogy a büntető törvénykönyvben világossá kell tenni, hogy a New York-i egyezménynek az előterjesztésben citált rendelkezései érvényesek és felhívhatók a magyar jogban.

Joggal veti föl a kérdést akár Ipkovich György, akár más, hogy ha ezek tulajdonképpen érvényes nemzetközi szerződések, akkor mi szükség van erre az egész törvényjavaslatra. Igen ám, de a jogalkalmazás pontosan azt mutatta az elmúlt években, hogy ez nem világos a jogalkalmazó számára. Ha nem világos a jogalkalmazó számára, a jogalkotónak az a felelőssége, hogy ezt világossá tegye.

Viszont azt is látnunk kell, és nem szabad hiú ábrándokat kelteni senkiben, hogy könnyen lehet, hogy ha és amennyiben ezt a törvényjavaslatot - akár az eredeti formájában, akár az LMP módosításait átvéve - az Országgyűlés elfogadja, nincs semmiféle garancia arra, nem csak hogy az ávós terror irányítói nem fogják elnyerni a méltó büntetésüket, mert nem nyerhetik el ennek alapján jogállami keretek között... Kétszer se biztos az, hogy például Biszku Bélát meg lehet büntetni ennek alapján. Ezt én azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert ugyanakkor ne essen bele a jogalkotó abba a hibába, hogy felkelt olyan várakozásokat, amiket egyébként jogállami keretek között kielégíteni nem lehet.

Ha én azzal vezettem be a hozzászólásomat, hogy azért nem lehet a múltra fátylat borítani, mert pontosan a múlt rendezésének a szükségessége vezet oda, hogy egy világos erkölcsi rendet alkossunk ebben az országban, az érem másik oldala az, hogy ebben a demokráciában ahhoz, hogy egy világos morális rend legyen, az is szükséges, hogy a jogállam eszközei csorbítatlanul működjenek, hogy tiszteletben tartsuk azt, hogy jogállamot nem lehet jogállam ellenében építeni.

Akkor van világos morális rend egy jogállamban, hogyha a jogállam nem alkalmaz jogállammal ellentétes eszközöket, ha a demokrácia hívei mernek különbek lenni, mint amilyenek a diktatúra működtetői voltak. Ha ezt a különbséget elmossuk, ugyanazt követjük el, mint azok, akik azt mondják, hogy borítsunk végre fátylat a múltra. Pontosan azért küszködünk még mindig a XX. század különböző árnyaival, mert az elmúlt húsz év erről szólt. Tulajdonképpen az elmúlt húsz év homlokzatára ki lehet írni ezt a költői kérdést vagy éppen felszólítást, bocsánat a szövegzavarért, hogy borítsunk fátylat a múltra.

(22.00)

Az elmúlt húsz évben nemcsak a '89 előtti múltra akartak fátylat borítani, hanem a következő kormányzatok a megelőző időszakok történéseire is folyamatosan fátylat akartak borítani. Azt gondolom, hogy ez nem folytatható tovább, a megoldást viszont szigorúan jogállami keretek között lehet csak megtalálni.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok, a Jobbik és az LMP soraiban.)