Felszólalás adatai

Az időm túlnyomó részét arra szeretném felhasználni, hogy ehhez adjak olyan szempontokat, amelyeket alapvetően a most folyamatban lévő országjárásom során az emberektől kaptam. A vázlatpontokat szeretném először felsorakoztatni.

Az első, hogy miközben teljes jogú európai uniós tagállam vagyunk, azt tapasztaltam az elbeszélésekből és saját szememmel is, hogy az ország számos pontján nagyon sok ember harmadik világbéli, tehát a legnyomorúságosabb helyzetben lévő országok sorsát osztja, úgy él, mint ahogy a harmadik világban élnek az emberek.

A második állításom és kérésem, hogy ezeket a szempontokat vegyék figyelembe a költségvetés vitája során, hogy itt lenne az ideje, hogy a multinacionális és külföldi cégek támogatása helyett végre tényleg a magyar kis- és középvállalkozókat és a magyar gazdákat, különösen a kis- és közepes üzemméretű gazdákat támogassa az állam, az adófizető, a költségvetés. A harmadik állításom, hogy a bűnözés, a bűncselekményektől való megalapozott félelem, illetőleg a bűncselekmények elszenvedése ma Magyarországon igen sok ember életének a hétköznapi részévé vált. Ez ellen fel kell lépni, és egy nagy kérdés, hogy ez forrástól függ-e, anyagi forrástól-e vagy pedig politikai elhatározástól.

Harmadsorban pedig, illetve harmadik témaként, negyedik vázlatpontként röviden az egészségügyről szeretnék beszélni, arról, hogy az emberek nyomorúságának, testi és lelki nyomorúságának, amelyben ebben a rendszerben élnek... - és nagyon kérem, hogy vonatkoztassanak el ebben a vitában attól, hogy egyik párt, másik párt, kormánypárt, nem kormánypárt. Itt rendszerről és rendszerkritikáról van szó, arról, hogy magát a rendszert, amelyben a magyar emberek élnek az úgynevezett rendszerváltástól kezdve, azt kellene megújítani, és igazságosabb irányba vinni.

Az első dolog, hogy miért mondom azt, hogy véget kellene vetni a multinacionális cégek és külföldi cégek kiemelt támogatásának, s helyette a kis- és közepes vállalkozókat és gazdákat kellene támogatni. Mindig azt állítják az állami vezetők, hogy muszáj támogatni ezeket a multi- és külföldi cégeket, hiszen ők teremtik a munkahelyeket. És tudjuk, hogy 5-6 millió forintba kerül az adófizetőknek egy-egy ilyen munkahely.

Jogászként munkajogi szempontból még azt is megkérdőjelezem, hogy itt egyáltalán munkahelyekről lehet-e beszélni. Hogy zajlik ugyanis ezeknél a cégeknél a munkáltatás, és hogy él sok-sok százezer magyar ember ezzel összefüggésben? Munkaerő-kölcsönző, szintén multicégek - úgymond - foglalkoztatják az embereket 2-3 hónapos munkaszerződésekkel. Ezt klasszikus értelemben munkavállalásnak nem lehet nevezni.

Teljes jogfosztottságban élnek az emberek. Milyen az életformájuk? Fölkelnek reggel 3 és 4 óra között, fölülnek a távolsági buszra, rettegnek attól, nehogy lerobbanjon útközben a rossz állapotban lévő busz, hiszen ha elkésnek, sokszor azt mondják nekik, hogy most már be se jöjjenek, munkába sem állhatnak, menjenek haza. Ugyanis ezeknél a multicégeknél olyan jogfosztottságban vannak az úgymond munkavállalók, hogy egyik napról a másikra indokolás nélkül felmondhatnak nekik. Természetesen nem a jogszabály erejénél fogva, hiszen még a munkaerő-kölcsönzés által közvetített dolgozónak sem lehet indokolás nélkül egyik percről a másikra fölmondani, de belekényszerítik őket például olyan helyzetbe, hogy aláírják azt, hogy közös megegyezéssel történt a felmondás, mert tudják azt, hogy nyilvántartják a régión vagy a megyén belül a multicégek azokat a problémás munkavállalókat, akik ragaszkodnak a jogaikhoz.

Tulajdonképpen a rabszolgasorhoz hasonlít az az életmód, amit ezek az emberek élnek. Elnézést, megemlítem: például a General Eletricet a munkavállalók maguk között csak degenerált műveknek hívják, mert úgy mondják, hogy degenerálttá válnak attól, hogy 8 órát úgy kell ledolgozniuk ezekben az összeszerelő műhelyekben, hogy például nem szólhatnak egymáshoz. Azt mondja a munkaadó, hogy kérem szépen, ez nem társalgóklub, nem tetszenek egymással beszélgetni. Tehát néma csöndben 8 órán keresztül úgy dolgozik a munkavállaló, hogy közben van egy ötperces szünet meg egy 20 perces szünet, és minden további nélkül elrendelhetik a túlmunkát, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. És mindezért keresnek körülbelül 70 ezer forintot.

Ez az a munkahelyteremtés, amiről beszélünk? Ez az, amire a magyar állam vezetői gondolnak, amikor azt mondják, hogy változatlanul és mindenáron a multicégeket és a külföldi cégeket támogassuk? Nem lenne jobb, ha ugyanezek az emberek nem ülnének fel reggel 4-kor a buszra, hanem mondjuk, otthon maradnának, és egészséges, jó minőségű, magyar élelmiszert állítanának elő, és ehhez kapnának támogatást? Meggyőződésem szerint tört hányadából, mint amit a multiknak adnak, a bizonyos 5-6 millió forint tört hányadából lehetne így munkahelyeket létrehozni.

(10.40)

És akkor hadd ugorjak a saját vázlatpontjaim közül egy kicsit előre, és hadd mondjam, hogy ilyen körülmények között a testi és lelki egészsége sokkal jobb lenne a magyar embereknek, hiszen az egészségügy azért is kerül sokba - ugye, lehet vitatkozni azon, hogy gazdaságos vagy nem gazdaságos, hatékony vagy nem hatékony -, és nem lehet úgy lefaragni az egészségügynek a költségvetését, hogy közben a magyar emberek életformája semmit nem változik, és olyan testi és lelki nyomorúságban élnek, amitől megbetegednek, és bizony ezek a betegségek nagyon sokba kerülnek, a gyógyításuk, a kórházi kezelésük és a többi. Akkor lehet majd lefaragni és nagyon alaposan - reményeim szerint - az egészségügy költségvetéséből, amikor megváltozik ez a nyomorúságos élet, amikor végre nem harmadik világbeli körülmények között kell az embereknek élniük, hanem valóban az Európai Uniónak, ha még lesz akkor, mondjuk azt, hogy az európai átlagnak megfelelően fognak élni a magyar emberek.

A következő dolog, amit szerettem volna megosztani önökkel, az a bűnözés kérdése. Büntetőjogászként különösen közel áll a szívemhez a bűncselekmények áldozatainak a helyzete. Meg kell hogy mondjam, hogy megint csak európai összehasonlításban, tehát Európában vagy a világ szerencsésebb felében, nyugati felében is vannak bűncselekmények, ott is van bűnözés. A különbség az, hogy van a normális élet, és kivételként, sajnálatos drámai eseményként olykor-olykor az emberek elszenvednek bűncselekményeket. Magyarországon ma ott tartunk, hogy számos pontján az országnak az emberek hétköznapi életének szerves részévé vált a bűncselekmények elszenvedése, illetőleg az ezektől való megalapozott félelem.

Az emberek mindennapi döntéseit befolyásolja az, hogy figyelembe kell venniük a bűnözést mint tényt. Például: már szinte közhely, amikor arról beszélünk, hogy milyen a mezőgazdaság helyzete, gazdálkodnak az emberek vagy nem gazdálkodnak. Ritkán vesszük figyelembe azt, hogy milyen meghatározó a terménylopások, a jószáglopások, a mezőgazdasági felszerelések folyamatos ellopása mint tényező abban, hogy az emberek feladják a gazdálkodást. Amikor harmadszorra megy ki a földjére úgy, hogy mindenét ellopták, akkor azt mondja könnyes szemmel, hogy feladom, kész, nem csinálom tovább.

Vagy pedig, ugye, beszélünk nagyon helyesen sokat a munkáról, és hogy munkát kell vállalniuk az embereknek. A következőképpen gondolkodnak ma már sokan az ország számos pontján: bejárhatnék esetleg a városba, reggel elindulhatnék a távolsági busszal, és bemehetnék egész napra, ott megkeresnék 70 ezer forintot, szívesen is dolgoznék, igen ám, de hiába keresek egy hónapban 70 ezer forintot, ha közben, amíg távol vagyok, szétlopják az egész házamat, de úgy, hogy a tetőcserepeket is leszedik, és mindent kibontanak a házból, ami mozdítható vagy szétszerelhető, ajtókat, ablakokat, nyílászárókat és mindent kifosztanak, márpedig ez sokszor 70 ezer forint, tehát jobban járok, ha otthon maradok. Olyan döntéseket is befolyásol ez, mint hogy elmenjek-e a templomba, elmenjek-e a szentmisére. Szintén már ugye közhely, hogy számos pontján az országnak vasárnaponként az egyik házastárs, mondjuk, a reggeli misére megy, ha szerencséjük van, és két mise is van egy nap, addig a másik őrzi a házat, és aztán cserélnek.

A nagy kérdés itt persze az, az ember hajlamos lenne azt mondani, hogy több forrás kellene a rendőrségnek, tessenek több forrást biztosítani, ugyanakkor egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez pénz kérdése; hogy az-e, arról meg kellene kérdezni egyrészt a rendőröket, másrészt pedig a bűncselekményekkel fenyegetett embereket, hogy mi az, amire itt szükség lenne. Az érpataki modell számomra azt igazolja, hogy elsősorban politikai és szakmai elhatározásra, arra, hogy azt mondjuk, hogy minden egyes szabálysértővel és bűnelkövetővel szemben fel kell lépni, még a 600 forintos cseresznyelopás esetén sem lehet azt mondani az állampolgárnak, hogy nem vesszük fel a feljelentését, mert úgysem találjuk meg az elkövetőt. A 600 forintos cseresznyelopásnál is meg lehet tenni azt, hogy kimegyünk a helyszínre, forró nyomon üldözzük az elkövetőt, és azt éreztetjük az áldozattal, hogy ő elég fontos ahhoz a saját államának, hogy meg fogják őt és a honfitársait védeni a bűnelkövetőktől.

Az lenne a jó, ha a költségvetés azt üzenné, hogy igen, ön, kedves magyar állampolgár, elég fontos a saját államának ahhoz, hogy ön legyen a költségvetés középpontjában, és nem azt fogjuk kérdezni, hogy mi a jó a profit és a pénz szempontjából, hanem hogy mi a jó az emberek szempontjából.

Arra kérem tehát önöket, hogy a pénz- és profitközpontú költségvetés helyett egy emberközpontú és közösségközpontú költségvetést alkossanak meg, és merjék kimondani azt, hogy ne a multinacionális és külföldi cégek vagy érdekcsoportok érdeke legyen az irányadó, hanem Magyarország érdeke, mert semmi populista vagy semmi kirekesztő nincs abban, ha azt mondjuk, hogy Magyarország a magyaroké, és ez legyen a magyar emberek költségvetése.

Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)