Felszólalás adatai

DR. LATORCAI JÁNOS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Vasárnap volt 45 éve, hogy az önkény eltiporta 1956 októberének csodálatos forradalmát. 45 év már történelmileg is értékelhető idő, emberileg pedig talán elegendően nagynak kellene lennie ahhoz, hogy a szükséges bocsánatkérések megtörténhessenek, és ennek hatására az indulatok csillapodjanak. A 45 év ellenére a teljes megbékéléshez, az ünnepi emelkedettség megteremtéséhez még sok mindennel adós napjaink társadalma. Nem csoda ez, hiszen a forradalomról és az azt követő megtorlás éveiről még mindig nem rendelkezünk kellő információval. Ma ehhez szeretnék egy kis adalékkal szolgálni.

Közismert, hogy az ötvenes évek első felében a börtönök már nem voltak képesek befogadni a politikai elítélteket, ezért a szovjet Gulagok mintájára úgynevezett közérdekű, valójában robotmunkára kényszerítették őket. Ilyen közérdekű foglalkoztatási ágazat volt például a szénbányászat.

Így volt ez Csolnokon is. A rabokat a községtől távolabb elhelyezkedő, veszélyesebb bányákban dolgoztatták, a tábort egy régi meddőhányóra, közvetlenül az egyik akna lejáratához telepítették. A termelés korszerűtlen és egészségre ártalmas körülmények között folyt, amit súlyosbított a folyamatos vízszivárgás és a sújtólégveszély is. A tábor hat betonbarakk épületében összesen 1400 politikai elítélt raboskodott mintegy 120-140 köztörvényes bűnözővel, akiket tudatosan kevertek a politikai elítéltek közé. A 48 órás munkahét ritka volt, jóformán minden vasárnap túlmunkát rendeltek el. A táborban viszont nem volt ritka a fizikai fenyítés, sőt elrettentésül egy szökött rabot elfogása után a helyszínen lőttek agyon. A társadalom eseményeiről a civil bányászok tájékoztatták az elítélteket.

Így volt ez 1956. október 24-én is, amikor a politikai foglyok - értesülve a pesti forradalomról - lenn maradtak a bányában, és éhségsztrájkot kezdtek. Valamennyien elképzelhetjük, mit jelentett ez akkor. A helyiek nem kapcsolták ki az áramot, így a szivattyúk üzemelhettek, a bányát nem árasztotta el a víz, pedig a sztrájkmegszakításnak ez lett volna a legegyszerűbb módja.

A tábor parancsnoka katonai segítséget kért. Esztergomból páncélosok érkeztek, körülzárták a tábort, megerősítették az őrséget. Pár órával ezután az ávós őrség hirtelen eltűnt. A katonai egység parancsnoka pedig, amikor megtudta, hogy nem köztörvényes bűnözőkről, hanem politikai elítéltekről van szó, a páncélosok ágyúcsöveit kifelé fordíttatta.

A négynapos bányafoglalás és éhségsztrájk után ekkor jöttek föl az elítéltek a föld alól. A fentiek, a fent maradottak lepedőkből készített nemzeti színű zászlókkal fogadták őket. Amikor az utolsó ember is felérkezett, valaki a Himnuszt kezdte énekelni. Szem nem maradt szárazon - ahogy az egyik visszaemlékezésben olvashatjuk.

Még október 25-én az ügyek kivizsgálására ügyészek érkeztek a táborba. Négy nappal később, október 29-én a rabok és az ügyészek még mindig folyó alkudozását egy fémes csattanás szakította félbe. Az őrség egyik kiskatonája kibiztosította géppisztolyát. Végre megszületett a megállapodás, a politikai elítéltek szabadok lettek.

Október 31-én ürült ki a tábor. A szabadulóknak sajnos csak néhány nap igazi szabadság jutott osztályrészül. A szovjet megszállás eloszlatott minden reményt. A terror újabb, soha nem látott hulláma következett.

A tábor megszűnt ugyan, a diktatúra pedig a múltra vonatkozóan minden nyomot eltüntetett. A meddőhányót belepte a por, felverte a gyom, később bokrok nőttek rajta, napjainkban pedig már évtizedes fák terebélyesednek a tetején. Semmi sem emlékeztet arra, hogy ezen a helyen egykor kényszermunkatábor állott, az utolsó magyar Gulag. Október utolsó napján és november 4-én a gyertyák értük is világítottak, rájuk is emlékeztünk.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)