Felszólalás adatai

BÉKI GABRIELLA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Úr! A Szabad Demokraták Szövetségének álláspontja, hogy ez a törvényjavaslat nem orvosság az egészségügy legfontosabb bajaira. Ezért az SZDSZ az általános vitára alkalmatlannak tartotta, módosító indítványokkal sem tartja olyan módon javíthatónak, hogy azt a későbbiek során el tudjuk fogadni.

Az SZDSZ úgy gondolja, hogy a legfontosabb probléma a mai magyar közéletben az egészségügy problémája; hogy válságban van az egészségügy, és ehhez a miniszter úr egy évvel ezelőtt rendcsinálást ígért. Szeretnék - mielőtt a törvényről és mielőtt az SZDSZ javaslatáról beszélek - röviden visszatérni a miniszter úr expozéjára, hiszen érzékeltem egyfajta elmozdulást, egyfajta változást a mai megszólalásában.

Ma már azt, hogy ez a törvényjavaslat korszakos jelentőségű, nem ő maga jelentette ki, hanem mások szájába adva hivatkozott erre a véleményre, hogy utána a feltett kérdésre megannyiszor úgy válaszoljon, hogy lehet; lehetséges, hogy jó hatással lesz; lehet, hogy korszakos jelentőségű. Ebben a megfogalmazásban, a kérdésnek az ilyetén való exponálásában már én érzékelek egy nagyfokú elbizonytalanodást: lehet, hogy nem; lehet, hogy nem váltja be a hozzá fűzött reményeket ez a törvényjavaslat. És azt gondolom, hogy a miniszter úr elbizonytalanodása nagyon is indokolt.

Még mielőtt rátérnék a konkrét kérdésekre, engedjék meg, hogy visszahivatkozzam azt az alig egy évvel ezelőtti bizottsági ülést, ahol a miniszter úr bemutatkozott az egészségügyi bizottság tagjait előtt, és kiemelte beszédében, hogy fontosnak tartja a szakmai és politikai konszenzust. Azt mondta: "azt gondolom, a nagy kérdésekben muszáj politikailag is konszenzust kötni", és kétséget nem hagyott afelől, hogy az egészségügy átformálását, megreformálását ilyen nagy kérdésnek tekinti; hogy "nélkülözhetetlen a hatpárti konszenzus megszületése". Azt ígérte, hogy ezeket a kérdéseket össze fogja gyűjteni, és ide fogja hozni, mármint az egészségügyi bizottság elé; hogy "néhány cölöpöt le kell verni ahhoz, hogy építkezni tudjunk"; hogy nagyon hosszú távú megalapozása szükséges a dolognak, mert való igaz - az egészségügyre éppúgy, mint a nyugdíjrendszerre -, hogy itt bizony négyéves kormányzati ciklusokon átívelő megoldásokban kellene gondolkodni, tehát nagyon indokolt lenne a konszenzuskeresés. Én azt állítom, hogy nemcsak nem keresett konszenzust a miniszter úr, amikor például ezt az előterjesztést beterjesztette, de meg sem kísérelte, hogy hatpárti megegyezéssel szülessen meg valami a megoldás irányában.

Tehát valóban egyfelől vannak álláspontok, amelyek szerint egyfajta csodaszerként van előállítva ez a törvényjavaslat, másfelől viszont azt látjuk, hogy a szakma, a Magyar Orvosi Kamara olyan indulattal utasítja el ezt a javaslatot, hogy konszenzusról nemcsak politikai értelemben, hanem szakmai értelemben sem beszélhetünk, hiszen éppen ellenkezőleg: nagyon sokakban ez a törvényjavaslat nem azt az érzetet kelti, hogy most itt egy megváltó csodaszer van a kezünkben, hanem azt gondolják, nagyon hátrányos, hogy azt kell mérlegelni: milyen károk keletkeznek, milyen károkat idéz elő a törvényjavaslat.

Hogy baj van az egészségüggyel, azzal én ebben a rövid beszédben nem akarok foglalkozni, hiszen állandóan elmondjuk - a múlt héten is vagy az utolsó plenáris ülésen is interpelláltam a miniszter úrhoz, ma is fogok -, a kórházak bizony nagyon-nagyon hangosan kongatják a vészharangot. Az is igaz, hogy a diagnózisban, hogy hogyan értékeljük azokat a bajokat, időnként találkoznak az álláspontok: most már ott tartunk, hogy a forráshiányt mint olyat, senki nem kérdőjelezi meg. Bár nekem felrémlik, hallottam a miniszter úrtól egy olyan szellemes mondást: lehet, hogy nem a takaró rövid, hanem keresztben van az ágyon; hogy az lenne az összes tennivalója, mondjuk, az egészségügyi miniszternek, hogy megfordítja a takarót, hogy jobban elhelyezkedjen. Ez egyfajta üzenete volt annak, hogy igazából nem is forráshiány, hanem nagyon rosszul felhasznált pénzek vannak az egészségügyben. Azt gondolom, hogy a forráshiányt nem lehet megkérdőjelezni, különösen akkor nem, ha európai összehasonlítást teszünk, hogy a GDP 4,9 százalékát fordítjuk egészségügyre, míg a fejlett európai országok az ő sokkal nagyobb GDP-jüknek a 8-9 százalékát. Ebből nagyon sok minden következik.

A hiány és a pazarlás valóban egyszerre van jelen az egészségügyben. Az a kérdés, hogy amikor változtatni akarunk, akkor érdemi, lényegi változás következhet-e abból, ha csak a formához nyúlunk hozzá, és nem a tartalomhoz. A szabad demokraták álláspontja szerint ez a törvényjavaslat lényegében formai oldalról közelít a kérdésekhez, miközben a tartalmi oldalát a kérdéseknek egyáltalán nem érinti és nem kezeli. Hiszen szervezeti formaváltozást javasol egyfelől, amikor egészségügyi intézményrendszert, kórházakat, járóbeteg-szakellátást megoldásképpen káhátésíteni ajánl, másfelől amikor az orvosok jogállásához nyúl hozzá, az orvosi tevékenység végzésének a formáit írja újra és hozza létre azt a bizonyos sokat emlegetett szabadfoglalkozású orvoslás kifejezést.

Mi változik ettől a törvénytől, ha megszületik? Lehet-e kht.-t létrehozni, szervezeti formát változtatni a mai jogrendszer alapján? A miniszter úr is kijelentette a beszédében, hogy igen, lehet, hogy ilyen típusú átalakításra a jelenleg hatályos jogrend szerint is van lehetőség. Nem kell tehát ahhoz külön jogszabályt, mondjuk, ezt a törvényt létrehozni, hogy ilyen átalakítási folyamat beinduljon az egészségügyben; azt kellene megvizsgálni, hogy ha most is van rá lehetőség, akkor miért is nem indul be egy ilyen nagyobb arányú folyamat.

Szó esett itt a kimazsolázásról, arról, hogy a privatizációs folyamat elindult az egészségügyben spontán módon, de rosszul; ez azt jelenti, hogy a hatékony, jobban jövedelmező területeket kimazsolázgatják az intézményrendszerből. Az a kérdés, megakadályozza-e az ilyen típusú privatizálást ez a törvény, ha életbe lép. Nekem az a válaszom erre, hogy nem. Ez a javaslat ugyanis lényegében kétlépcsőssé teszi a privatizálási folyamatot. Az első lépcsőre nagyon hangsúlyosan kijelenti, hogy az nonprofit jellegű, és leszűkíti azokat a társasági formákat, amelyek egyáltalán szóba jöhetnek, gyakorlatilag a meglévők mellett csak a közhasznú társaságokat és a közalapítványokat említi lehetséges formáknak, hangsúlyozva, hogy ezeknek nonprofit jelleggel kell működni; majd egy második lépcsőben lehetővé teszi alvállalkozás formájában, hogy bármilyenféle gazdasági társaság benyomuljon a területre.

(10.50)

Itt ugyan van egy olyan kifejezés, hogy csak a teljes egészségügyi szakfeladat adható ki alvállalkozásba, de hogy mit is jelent a teljes egészségügyi szakfeladat, azt hiába kérdeztük visszatérően bizottsági ülésen is, arra konkrét, precíz választ nem kaptunk.

Azt hiszem, ezúttal nincs igaza Surján László képviselőtársamnak, amikor úgy fogalmazott reggel, hogy a részletek nem lényegesek. A részletek ebben az esetben is nagyon-nagyon lényegesek, a részleteket azonban nem ez a törvény szabályozza, hanem majd szabályozza egy jelenleg általunk még nem ismert, azt gondolom, még nem létező végrehajtási rendelet, amiről itt a törvény végén a 27. §-ban azt olvashatjuk, hogy felhatalmazást kap a kormány, hogy rendeletben meghatározza például egyebek között - hogy a legfontosabbat említsem - a feladatellátási szerződések és feladatátvállalási szerződések pályáztatásával és a pályázatok elbírálásával kapcsolatos részletes szabályokat.

Miniszter Úr! Nem tudjuk! Ennek a törvénynek az alapján, ami a kezünkben van, nem tudjuk, mi fog történni, hogy hogyan is lesz megakadályozva az a bizonyos kimazsolázás, amit ígér a javaslat tevője. De él bennünk a kétség, hogy valószínűleg nem ebbe az irányba halad a dolog.

A legfontosabb kérdés azonban, hogy lesz-e több pénz az egészségügyben azáltal, hogy létrejön ez a törvény, és erre megint csak határozott nemmel lehet válaszolni. Ettől a törvénytől nem lesz több pénz, és erre nem válasz az, hogy a kht.-k hitelképesebbek, mint mondjuk, egy költségvetési intézmény vagy egy költségvetési szervezet, hogy majd akkor az egészségügybe nyomul az a tőke, ami annyira hiányzik, hiszen a hitelt vissza is kell fizetni, és ha a finanszírozási rendszer nem változik az egészségügyben, akkor bármilyen kht., ha felelősségteljesen mérlegeli, számítgatja a lehetőségeit, akkor nem fog kapkodni a hitel után, hiszen érzékelni fogja, hogy - még egyszer hangsúlyozom - a jelenlegi finanszírozási körülmények között nem lesz könnyű visszafizetnie a hitelt.

Változik-e a finanszírozási rendszer a törvényjavaslat által? Nem! Felszámolható lesz-e az az amortizációs deficit, ami ma Magyarországon az egészségügy legnagyobb problémája, hogy a finanszírozási rendszer úgy van megalkotva, hogy az a működésre és a működésre is csak szűken elégséges? Hogy tehát nincs miből pótolni a néhány év alatt elkopott műszereket, eszközöket, hogy nincs miből felújítani az ingatlanokat, épületeket? Semmit nem tartalmaz ez a törvény azzal kapcsolatban, hogy hogyan is konszolidálódik ez a hatalmas tömegű amortizációs deficit.

Mint ahogy azzal kapcsolatban sincsen benne érdemi és megnyugtató válasz, hogy mi lesz azokkal az intézményi formákkal, azokkal a szolgáltatókkal, amelyek már most részvénytársaság vagy kft. formájában látnak el valamilyen feladatot.

Én úgy fogalmaznék, szemben azokkal, akik a törvénnyel kapcsolatos veszélyeket felnagyítják, hogy ennek a törvénynek az a legnagyobb veszélye, hogy nem lesz változás, nem lesz érdemi változás az egészségügyben.

Annyira kurta az időm, hogy a szabadfoglalkozású orvoslásról majd egy későbbi felszólalási lehetőségben fejtem ki az álláspontomat, ehelyett néhány gondolatot nagyon röviden azzal kapcsolatban szeretnék elmondani, hogy ehhez képest az SZDSZ mit javasol, mit tenne, és ez két dolog.

Ahol a reformot kellene kezdeni, az a biztosítási rendszer reformja. Ehhez az SZDSZ kidolgozta azt a bizonyos holland modellt, ami nem adja fel a közös kockázatviselés elvét, a szolidaritás elvét, de megszünteti az OEP monopóliumát, és ettől versenyszellemet visz a rendszerbe. A másik, ami hasonlóképpen fontos, a járóbeteg szakorvosi ellátás felértékelése, a szakorvosi privatizálás lehetővé tétele; azt gondolom, hogy igazán értékes energiák jelenleg a rendszerben abból (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) fakadhatnának, ha a szakorvosok kis közösségei megerősödhetnének.

Köszönöm a figyelmet, majd egy következő felszólalásban folytatom. (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.)