Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

MORVAI KRISZTINA európai parlamenti képviselő: Köszönöm a szót, elnök úr. Kedves Képviselőtársaim! Nagy megtiszteltetés és öröm, hogy ismét itthon, a magyar parlamentben szólalhatok fel, ezúttal az európai uniós források felhasználásának témakörében. 9 percet kaptam, ahogy elnök úr is említette. Megszoktam, hogy Brüsszelben és Strasbourgban összesen 1 percet lehet beszélni a plenáris ülésen. (Elhallgat a mikrofon. ‑ Közbeszólások a Fidesz soraiból: Na, úgy látszik, most is. ‑ Derültség.)

ELNÖK: Képviselő asszony, kérem szépen a csiptetőt feltenni, mert nem lehet majd hallani. Ezt be fogom számítani az időbe. Tessék, képviselő asszony!

MORVAI KRISZTINA európai parlamenti képviselő: Nagyon kedves, köszönöm szépen. Féltem attól, nehogy a bőség zavarába essek, ezért leírtam a felszólalásomat.

A Magyarországra jutó európai uniós forrásoknak az lett volna és most is az a küldetése, hogy a magyar embereket helyzetbe hozza, megteremtse a jobb életszínvonal és életminőség feltételeit, csökkentse a Nyugat-Európa és hazánk közötti szakadékot, nemcsak egy szűk, különösen szerencsés vagy különösen ügyes, ügyeskedő rétegnek, hanem minél többeknek.

(16.20)

Más megfogalmazásban az európai uniós pénzek küldetése az lett volna és az lenne, hogy segítse Magyarországon a polgárosodást. Azt, hogy a gazdálkodni vágyó vidéki emberek egészséges, jó minőségű magyar élelmet termeljenek, és azt értékesíteni is tudják; mikrovállalkozások, családi vállalkozások, kis- és középvállalkozások, startupok kapjanak elindulási, illetve továbblépési lehetőséget, ahol a vállalkozók saját maguknak és másoknak is emberhez méltó munkahelyet teremtenek meg. Olyan munkahelyeket, ahol nem a gyalázatosan alacsony bér a versenyképesség alapja, hiszen az nem Európa, hanem az a harmadik világ.

Szükség lenne 27 évvel a rendszerváltozás után végre egy világos nemzetstratégiára, ország­stra­té­giára, annak tisztázására, hogy hova is tart Magyarország. Miből és hogyan fognak megélni az emberek, és a jelentős uniós pénzügyi forrásokat e célok megvalósításának szolgálatába kellene állítani. Hogyan lehet biztos munkahelyeket teremteni a kutatás-fejlesztés, innováció területén a magyar találmányok megvalósításával, gyártásával, piacra juttatásával, vagy épp a mezőgazdaságban, élelmiszer-fel­dol­go­zásban, turizmusban, gyógyturizmusban; és hogyan lehet az értelmes és normálisan megfizetett munkahelyek létesítését, ideértve a vállalkozásokat is, megfinanszírozni az EU-s pénzekkel. Ez az alapkérdés.

A hétvégén beszédbe elegyedtem egy kisbolti eladónővel, és az ő sorsa, azt hiszem, tipikusnak mondható. Sajnálatosan jó kiindulási alap ahhoz is, hogy hol a baj, min kellene változtatni, mi az alapvető különbség a magyar emberek élete és az Európai Unió nyugati felén élő emberek élete között; mi is az a helyzet, aminek a megváltoztatására fel kellene használni az európai uniós forrásokat.

Lássuk, hogy mit is mondott Éva! Ötvenéves vagyok, érettségim és több szakmám is van. Budapest környékén, egy külföldi tulajdonú gyárban dolgozom szalag mellett, 140 ezer forintot viszek haza havonta, de ez nem elég, hiszen a rezsi mellett devizahitelt is törlesztenem kell. Ezért ‑ bár hét közben rettenetesen elfáradok ‑ a munkaszüneti napokon, szombaton, vasárnap ebben a kis vegyesboltban dolgozom eladóként.

Amikor nyáron szabadságon vagyok a gyárból, a Balaton mellett pincérkedem. Az egészségem már kezdi nagyon megsínyleni ezt az életformát, mégis nagyon szerencsésnek érzem magam. Szabolcsból jöttem fel ugyanis, ahol semmiféle munkalehetőség nem volt, és most sincs.

Napszámban dolgoztam nagygazdáknál, akik a téeszrendszer szétverése, szétesése után megszerezték a földeket. Az almából és a meggyből sem tudtunk tovább megélni, mivel megszűntek a konzervgyárak, a feldolgozóüzemek, így valamirevaló áron már nem lehetett eladni.

A parasztembereknek azért fizettek, hogy ne legyen tehenünk, ne termeljünk tejet. Gyakorlatilag vége lett a vidéki életformának. Senkit sem érdekelt, hogy az emberek miből is fognak megélni. A lányom is érettségizett, kereskedelmet tanult, ő is Pestre jött, és az egyik külföldi tulajdonú üzletláncnál eladó, szintén 140 ezer forint körül keres, de ő is halálra dolgozza magát, főleg most, hogy nincs elég eladó, mert nagyon sokan elmentek külföldre, ezért folyton túlóráznia kell.

Mivel mind a ketten értünk a kereskedelemhez és szeretjük is, felmerült, hogy nyitunk egy kis boltot családi vállalkozásban. Nem éreznénk magunkat annyira kiszolgáltatottnak, szinte rabszolgának. De ahhoz valami indulótőkére is szükség lenne, ami persze nincs. Honnan is lenne? Európai uniós támogatás? Hát, erről leginkább onnan hallok, hogy odahaza, vidéken a hatalmas földterületek megszerzői kapják a nagy pénzeket, a területalapú támogatásokat. Nem gondolom, hogy a magunkfajta kisembereknek lenne ilyen lehetősége arra, hogy saját magunknak teremtsünk emberhez méltó munkalehetőséget, hogy valaki nyithasson egy kis üzletet, egy pékséget, egy fodrászatot, egy kőműves vállalkozást a hozzá szükséges eszközökkel. (Jelzésre:) Igen, képviselőtársaim mondják, és igazuk van, hogy igen, a vidékfejlesztési pénzeket is például erre kellene felhasználni, de hozzá kellene segíteni az embereket ahhoz, hogy erről tudjanak, és hogy olyan üzleti tervvel rendelkezzenek, olyan elképzeléseik legyenek, hogy ezek az emberek is hozzá tudjanak férni a pénzekhez. Pontosan ezért mondom, úgyhogy köszönöm, hogy megerősítenek benne.

Odahaza sem merült fel ilyen lehetőség ‑ mond­ta ez az asszony, folytatva ‑, hogy mi, akiknek nincs valamiféle hátterük, támogatást kapjunk a gazdálkodáshoz. Ahhoz, hogy azon a csodálatos földön, még otthon, Szabolcsban jó minőségű magyar élelmet állítsunk elő.

Pedig ahhoz is nagy kedvem lett volna. Mi ott, Szabolcsban, a paraszti munkához voltunk szokva, minden adottság meg is lenne hozzá, mégsem élhetünk mezőgazdaságból, pedig az lenne a természetes.

Nagyon örülök annak, hogy a fiam megtalálta a számítását. Igaz, nagyon hiányzik, ő ugyanis elment Németországba. Burkoló a szakmája. Pillanatok alatt önálló vállalkozást tudott indítani, három éve van kint, és most fog saját házat venni. Nem értem, hogyan lehetséges, hogy ami olyan nehezen megy itthon, az ott olyan könnyen. Azt értem ez alatt, hogy odakint, aki szorgalmas és jól dolgozik, az méltó módon élhet, mi pedig itthon a belünket kidolgozzuk, és nem jutunk egyről a kettőre.

Kedves Képviselőtársaim! Ez a beszámoló az ország bármely pontján igen sok ember szájából elhangozhatott volna. Azt kérem, hogy amikor a most rendelkezésre álló tengernyi uniós forrás felhasználásáról döntenek, akkor ezeket az élethelyzeteket idézzék fel, s az iránytű az legyen, hogy ezek az emberek megkapják az emberhez méltó élet lehetőségét. Legyen az gazdálkodás, az értékesítés segítésével, élelmiszer-feldolgozás, kisvállalkozás létrehozása, színvonalas munkahely létrehozása nagyobb vállalkozásban vagy éppen kutató-fejlesztő csoportban. Legyen végre vízió, legyen stratégia arra, hogy hogyan is lesz jobb.

Sokan sóhajthatnak most, azt gondolva, hogy áh, az Európai Unió úgysem hagyja, hogy Magyarország felemelkedjen. Ez tévedés. Az Unió főként most, a brexit után pontosan érzi, hogy nagy a baj. A régi tagállamok és a volt szocialista országok közötti életszínvonalbeli szakadék nem tartható fenn tovább. Valaminek történnie kell, és ezt most már ők is érzik.

Arról, hogy a magyarországi polgárosodásnak milyen más akadálya van, más történet, másik beszélgetés jut eszembe. Ez a beszélgetés többször lejátszódott országjárásaim során különböző településeken, különböző kormányok alatt. Nem pártkérdésről van tehát szó, hanem rendszerhibáról, rendszerkatasztrófáról, rendszerbűnről.

Szokványos, hogy az emberek félrevonulnak, és suttogva azt mondják: az ott a településünk művelődési háza. Most újították fel állítólag 100 millióból, de mindenki tudja, hogy maximum az ötödét költhették rá, és persze csókos vállalkozókkal csináltatták meg az ország másik végéből.

De miért nem csapnak az asztalra? Miért tűrik ezt el? Szoktam ilyenkor kérdezni. Hova gondol? Mindnyájan függésben vagyunk. Függünk a polgármestertől, ha nem ad közmunkát, végünk van. Vagy ha odahat, hogy elveszítjük az állásunkat a helyi iskolában vagy máshol (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), aki meg a gyárban dolgozik szalag mellett, olyan fáradt, örül, ha él, nemhogy ilyesmivel foglalkozzon. (Az elnök ismét többször csenget.)

Lejárt az időm, bocsánat… Tehát ha kialakulna egy öntudatos, autonóm polgárság, aki ellenőrizné ezeknek a forrásoknak a költését, akkor összeomolna az a korrupt rendszer, ami 27 éve sajnos van. (Az elnök többször csenget.) És ezek az emberek sajnos…

ELNÖK: Köszönöm szépen.

MORVAI KRISZTINA európai parlamenti képviselő: Bocsánat. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik padsoraiban.)