Felszólalás adatai

DÖGEI IMRE (FKGP): Mélyen tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Nagy örömömre szolgál az, hogy ezt a nagyon fontos eseményt, a hősökről való megemlékezést újra tárgyalja a Magyar Országgyűlés. Az elmúlt ciklusban, 1994-98 között kétszer terjesztettem elő ezt a fontos törvényjavaslatot, mind a kétszer elutasították különböző mondvacsinált ok miatt, egy-két szó eltéréssel. A lényeg az, hogy nem kapta meg azt a többséget, amely ezt az ügyet megérdemelte volna.

Saját magam is és valamennyien tapasztalhatjuk azt, hogy Magyarországot ezeregyszáz éve igen súlyos csapások érték, és mind a mai napig tart az a felelősségre vonás, amely késik. Éppen ezért, amikor erről beszélünk, hogy a magyar hősöknek méltó ünnepet szenteljünk, erkölcsi kötelességünk a tíz-tizenkét évet is helyre tenni, hiszen már közben is el kellett hagyni ezt a csodálatos, felemelő érzést és a hősökre való emlékezést.

Késünk ezzel a döntéssel, és még most is vannak olyan aggályok különböző szavak behelyettesítése folyamán, amelyek tulajdonképpen el akarják feledtetni ezt a szinte kötelességünké vált megünneplést. Alig van olyan magyar család, amely a XX. században ne vesztett volna valakit vagy az első, vagy a második világháborúban, és mélyen megalázva érzik magukat azok a hozzátartozók, a hozzátartozók feleségei, édesanyák, akik nem tudják leróni kegyeletüket, csak magukba zárva, hogy igenis az én fiam, az én férjem hős volt. Természetesen ki kell bővíteni ezt a kört, hiszen nemcsak a fronton, a fogolytáborokban, hanem a koncentrációs táborokban és sok egyéb helyen érte ezt a nemzetet megaláztatás, és azok, akik ezekbe belekerültek, a halál martalékai lettek; mindenképpen egy napot szentelni kell.

Amikor ez a törvény 1924-ben megszületett, a kihirdetés napján életbe lépett. Akkor még nem gondoltak a második világháború szörnyű borzalmaira, de tartoztak azoknak a hősöknek annyival, hogy minden faluban, minden településen hősök emlékművét avattak és állítottak fel.

(16.50)

Talán nincs is Magyarországon olyan hely - a Kárpát-medencéről nem is beszélve -, hogy ne emlékeztek volna meg erről a csodálatos, de fájdalmas emlékről.

Összetört szívek százezrei siratták azokat az embereket, akik ott maradtak. Nekünk tehát kötelességünk nemcsak a XX. század mártírjairól, hőseiről megemlékezni, hanem az elkövetkezőkben is, amikor olyan atrocitás éri a magyar népet, hogy valamilyen oknál fogva hős lesz és az életét adja. Szállóige lett az 1950-es években, ha visszaemlékszünk, akik akkor éltünk... - nem volt ildomos beszélni arról, hogy hősi halált halt vagy a második világháborúban ott volt. Azt a gunyoros választ adták: minek ment el? Ennyire kigúnyolták a magyar nép százezreit! Mindegy, hogy a Don-kanyarban veszett el vagy a koncentrációs táborokban, vagy a fogságban - mennyire megalázó volt! Akkor meg merték hozni ezt a törvényt, hogy ünnepeljük, emlékezzünk azokra a hősökre?

És most felteszem azt a kérdést, valamennyi magyarul beszélő magyar állampolgárnak és valamennyi magyarul gondolkodó állampolgárnak, hogy ezt a törvényt hozzuk meg, ne kötözködjünk, hogy egy-két szó nem illik oda, mást kell odatenni. Én átéltem, kétszer adtam be a törvénymódosítást javaslatképpen, hogy ünnepeljük meg, de elutasították az elmúlt ciklusban. Tegyük helyre, várják azok az özvegyek vagy még élő édesanyák, akik ezt a törvényt szeretnék tisztelni, és boldogan hunyják le a szemüket.

Van a szűkebb hazámban, Törökszentmiklóson, a református temetőben egy csonka fatörzs megformálva; a ma élő édesanya, aki 92 esztendős, oda kimegy, és az van ráírva a sír keresztjére, a sír lábára: "Néma sírkő, drága sírhant, egész világ benne; reményvesztett bús szíveknek öröme, keserve." Azt hiszem, hogy a magyar lelkek szava bele van téve ebbe a pár sorba, és nekünk kötelességünk, hazafias kötelességünk, hogy megemlékezzünk. Így is vannak olyan magyar hősök, akiknek külföldre kellett menekülni és ott elhunytak. De itt, az óhazában, a szülőföldön nekünk legyen egy olyan kegyeleti nap, hősök vasárnapja, május utolsó vasárnapja.

Megrázó élmény volt számomra 1991-ben, amikor Kéri Kálmán tábornok úr felavatta a második világháborúban elesett magyar hősök emlékművét Törökszentmiklóson, a református temetőben. Jelen volt vagy ezer ember. Nem számoltam meg, de az előtér zsúfolásig megtelt, és az egyik volt katonája őszbe borult hajjal - amikor elmondta az emlékbeszédet - jelentkezett nála szolgálattételre. Ez a két ember, aki megjárta a második világháború poklát, egymás nyakába borult és zokogott. És mi most, itt, nem merjük megszavazni? Belekötünk egy-két szóba? Pedig mindnyájan tudjuk: "Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, ó magyar;"

Nagyon kérem a mélyen tisztelt Országgyűlés valamennyi tagját, hogy ennek az ünnepnek a megünneplését fogadjuk el, terjesszük az Országgyűlés elé, vitassuk meg, de az eredmény az legyen, hogy május utolsó vasárnapja a hősök vasárnapja legyen.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)