Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

CSEPREGHY NÁNDOR, a Miniszterelnökség államtitkára: Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm szépen. Tisztelt Képviselő Úr! Engedje meg, hogy néhány dologra reagáljak, és részben egyet is értsek önnel. Nem azért, mert ennyire közeledne az álláspontom a Jobbikéhoz, hanem azért, mert szerintem elővette Lázár miniszter úr tavaly júniusban elmondott beszédét, amelyben pont ezt a vitát előlegezte meg. Emlékezzen vissza arra, hogy a kormányt majdnem keresztre feszítették azért, mert azt mondta pont miniszter úr az egyik kormányinfón, hogy Magyarország EU-s mérlegét nem szabad a szerint a két szám alapján megítélni, hogy mennyi az effektív befizetési kötelezettségünk, ami nagyjából a 7+2 éves időszakra 3000-3500 milliárd forint, és az európai kasszából lehívható pénzek aránya, hiszen sokkal szofisztikáltabban kellene ezt megítélni, kieső vámbevételekről, kieső, adómentesen kivihető tőkejuttatásokról és egyebekről beszélünk.

Azért tartom érdekesnek, hogy egy Oettinger-nyilatkozat kellett ehhez, hogy a Jobbik lényegében a kormányzati kommunikációhoz felzárkózzon ebben a kérdésben, mert nem nyilatkozatok alapján kell harcolni Brüsszellel. Hanem például akkor, amikor tárgyalunk a költségvetési keretekről. 2013-ban az volt a kérdés, hogy egy olyan fejlesztéspolitikai rendszer lesz-e Magyarországon, ami ismételten arra ad lehetőséget, hogy nagyvállalatok vigyék ki ezeket a pénzeket például az állami közberuházáson keresztül, vagy egy olyan rendszer, ahol lehetővé tesszük azt, hogy a pályázók tekintetében a korábbi 16-ról 60 százalékra emeljük az EU-s források felhasználásának arányát. Ez egy nagyon jelentős szabály. Vagy például az, hogy a közbeszerzésekben a belépési kritériumok lejjebb tolásával csökkentjük azt az arányt, amelyről Dömötör államtitkár úr beszélt, a 80 százalékos visszaáramlást, ami gépvásárláson keresztül történik, amikor magyar kisvállalkozás a gépfejlesztéséhez Németországból vásárol gépet, vagy német céggel végezteti el azt a szolgáltatást, amelyiket használnia kell a fejlesztés során, vagy a keletkező többletbevételét német exportra, magyar importra költi. Ezek mind-mind akkor csökkenthetők, ha a közbeszerzésekhez, a közberuházásokhoz is hozzáférnek kis szereplők. Itt pozitív tendencia van. Gúr képviselő úr szóba hozta az egyajánlattevős ajánlatok számát, ami a régió egészében egy általános probléma. De Magyarországon csökken, pont a belépési kritériumok csökkenésével. Tehát azt gondolom, hogy ezeknél a szabályoknál érhető tetten az, hogy hogyan tudjuk elkerülni azt a helyzetet, ami szerintünk is egy teljesen egyensúlytalan állapotot hozott létre a ’7-13-as fejlesztési időszakban.

Azonban a nagy szabadságharcos retorikában arról sem szabad megfeledkezni, hogy igenis van egy egészséges együttműködési szintje az erős európai gazdaságoknak és a kelet-közép-európai régiónak. Hiszen azt ugyanis senki nem vonhatja kétségbe, hogy a német gazdaság befulladása vagy adott esetben a visszább szorulása ugyanolyan rossz lenne ennek a térségnek, mint amilyen rossz volt a ’7-13-as időszak abszolút szervilis módon végigtárgyalt gazdaságpolitikája. Tehát a kettő között valamilyen szintű egyensúlyi állapotot kell szemlélni.

Ismerem azokat a számokat, amiket a GDP-összehasonlításban mondott. Arra szeretném kérni a képviselő urat, hogy a korrektség jegyében a tendenciákat is nézzük. Az elmúlt 3-4 évben a magyar gazdaság jelentősen kezdett ellépni a régió országaihoz képest. Valóban, azt a pozíciót, amit 2002-ben még abszolút éllovasként Magyarország birtokolt, 2010-re elvesztettük. 2010-től egyrészt meg kellett fordítani az államadósság növekvő tendenciáját úgy, hogy közben az IMF alapvetően gátolta azt az elképzelést, amit unortodox gazdaságpolitikaként ismertek meg önök a parlamentben, és aminek az lett az eredménye, hogy mi, Magyarország, akik más gazdaságpolitikát folytattunk, visszafizettük a hiteleinket, azok az országok pedig, amelyek az IMF mentorsága vagy javaslatcsomagja alapján dolgoztak, ma még nagyobb adósságcsapdában vergődnek, mint korábban.

De az sem véletlen, hogy ma Magyarországon 600 ezer emberrel dolgozik több, mint ahányan dolgoztak 2010-ben. Tudom, erre mondják a közmunkaprogramot. De azért nézzük meg azt, hogy a 600 ezerből 450 ezer az elsődleges munkaerőpiacon dolgozik. Ha 2010-ben azt a kérdést tettük volna fel önöknek, hogy vállaljuk-e azt a problémát, amivel ma szembe kell néznünk a munkaerőpiacon, hogy nem az a kérdés, hogy miként teremtünk új munkahelyeket, hanem az a kérdés, hogy hogyan töltjük fel a betöltetlen álláshelyeket, csukott szemmel minden nemzeti érzelmű párt aláírta volna. Ugyanilyen pozitívak a számok az államadósságon túlmutatóan a költségvetési egyensúlyban vagy a foglalkoztatás és a GDP növekedésében is.

Egyetértek azokkal a tendenciákkal, amit a képviselő úr vázolt. Egyetértek azzal is, hogy a kelet-közép-európai régió a 2004-es európai uniós bővítés időszakában nem volt más a nyugat-európai cégeknek, mint másodlagos növekedési piac. Ők azt látták 2004-et megelőzően, hogy a világpiacon, főleg a délkelet-ázsiai országokhoz képest nem tudnak növekedni, izoláltan van szükségük egy piacra, ezért is volt a tízes bővítés, és nem az eredeti terveknek megfelelő, alapvetően 3-4-es lépésekben történő bővítés, és bejutottak egy százmilliós piacra. A kérdés az, hogy ez a régió félre tudja-e tenni azokat a sérelmeket, ami a XX. századból, mondjuk úgy, eredeztethető az itt lévő országok között, és tud-e egy olyan gazdaságpolitikát folytatni, ahol a közös érdekeltségi viszonyok most fontosabbá válnak, mint ezeknek az ügyeknek a rendezése. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor valóban létre tudna jönni egy kétsebességes Európai Közösség, amelyben azonban a kelet-közép-európai régió tud a növekedés motorja lenni.

Tehát a tekintetben, hogy egyenlő bérek mikor lesznek Magyarország és Nyugat-Európa, a kelet-közép-európai régió és Nyugat-Európa között, szerintem a belátható jövőben nem tudunk vállalásokat tenni. Abban viszont igen, hogy az egységnyi bérből megváltható életszínvonal tekintetében versenyképesek tudunk-e lenni vagy sem. Ha ez a régió valóban összefog, és nemcsak a gazdasági együttműködések tekintetében, hanem közösen artikulálja a politikai érdekeit, amire 2011 óta kiváló lehetőségeket látunk például a V4-együttműködésben, vagy a V4+4, Románia, Bulgária, Horvátország, Szlovénia együttműködésében, akkor igenis ezt a tendenciát meg lehet fordítani. Akkor 2020 után lehet egy olyan kohéziós politika az Európai Közösségben, ami nem arra alapszik, hogy 2004 és 2020 között elkényelmesítik ezeket a vállalkozásokat, ameddig vannak ezek az úgynevezett ingyenpénzek, majd utána pedig a piaci szabályok között zabálják fel a német vállalkozások a magyar vállalkozásokat, hanem igenis azt az érdeket tudjuk képviselni.

Kossuth már beszélt ilyenekről a XIX. század második felében, hogy hogyan lehet a Duna menti államokat összefogni egy egységes gazdasági közösséggé. Ezt megszervezve valóban az Európai Uniónak létrejöhet egy elsővonalas csatlakozási vagy gyorsítósávja. Ebben, azt gondolom, a V4+4-es együttműködés kiváló példa. Arra büszke vagyok, hogy ez a kormány volt az, aki ezt 2011-ben lényegében elkezdte. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)