Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

CSÁRDI ANTAL (LMP): Köszönöm szépen. Először engedje meg a tisztelt Ház, hogy Barkóczi Balázs hozzászólására reagáljak  még pont elcsíptem , mert a helyzet az, hogy maga a kifejezés mutatja, hogy mennyire rossz irány az elitképzés, de képzeljük el azt az egyébként adófizetőként joggal elvárható helyzetet, hogy mindenki elitképzést kap. Ugye, abban a pillanatban ez nem elitképzés, hanem egy jó minőségű képzés, de a helyzet mégiscsak az, hogy szerintem azt a jó minőségű képzést kellene minden magyarországi egyetemen meghonosítani, nem csak a haveroknál meg nem csak az egyéb célok érdekében, tehát azt a jó minőségű oktatást kellene minden magyarországi egyetemen megvalósítani, amit itt szándékoznak megvalósítani.

És mondok egyébként konkrét példát, nemzetközit: Szingapúr. Szingapúr egy kis városállam, és gyakorlatilag csak a kiemelkedő minőségű oktatásán keresztül tudott kiemelkedni, hiszen sem ásványkincse nincsen, sem területe nincsen. Az elfogyasztott élelmiszerek több mint 90 százalékát importból szerzi be Szingapúr.

(20.50)

Tehát az oktatásban vannak tartalékok, csak nem az elitet kellene akarni képezni, de erre később még visszatérek.

Azt gondolom, ott kell folytatni, ahol Jámbor képviselőtársam abbahagyta, mert a helyzet az, hogy ez a törvény tökéletesen mutat rá arra a helyzetre, hogy önök nem tudják és nem ismerik az önkormányzati bérlakásrendszer működését, és ez viszont komoly zavarokat okoz. És azt gondolom, hogy ezen keresztül nem ismerik azt a városrehabilitációs rendszert vagy programokat, amik Magyarországon, kiemelten Budapesten, a rendszerváltás óta zajlanak, és igen, igen, én is elismerem, hogy amióta önök vannak kormányon, ez rendkívül lelassult. De hát, akkor menjünk, nézzük meg  segítségképpen a kormány képviselőinek , hogy mi a célja a város rehabilitációjának vagy a szociális városrehabilitációnak.

Az alapvető, elsődleges célja  ez a primer cél  az elavult önkormányzati, sokszor rossz minőségű, ázott, penészes lakásokban élő családok életminőségének a javítása. Azt gondolom, hogy mi, akik itt ülünk, arra tettük fel az eskünket, hogy javítsuk ennek az országnak az állampolgárai életminőségét. Na, most, egy városrehabilitációs programnak ez a primer célja. De értelemszerűen érdemes megnézni, hogy milyen tovagyűrűző hatásai vannak egy jól megcsinált és jól működő városrehabilitációnak, és ez nem egy elmélet valamilyen tankönyvből, ez a való élet. Ez megtörtént már a IX. kerületben, ami a VIII. kerület szomszédja.

Amit alapértelmezetten tudni kell erről a helyzetről, hogy a VIII. és a IX. kerület egyike azoknak a kerületeknek, ahol a budapesti átlagnál is magasabb számú bérlakásállományt működtet az önkormányzat. Amikor ez a városrehabilitáció elindult a rendszerváltás után, sőt az első lépések még igazándiból előtte indultak el, akkor még abban az irigylésre méltó helyzetben voltunk, nevezhetnénk boldog békeidőknek, amikor három forrást is igénybe vehetett egyszerre egy önkormányzat a városrehabilitáció megvalósítására, de a lényeg az, hogy gyakorlatilag elkezdték felújítani  jellemzően tömbönként  a bérlakásokat. Ezek, a törvényben leírt ingatlanokhoz hasonlóan, 100 százalékos önkormányzati tulajdonban lévő lakótömbök voltak.

És azt mondta az önkormányzat: én felújítom ezeket az ingatlanokat azért, hogy a benne élők életminősége javuljon. És ezt 20 éven keresztül nagyon jó minőségben és jó ütemben sikerült is megvalósítania, és ebben egyébként oroszlánrészt vállalt az a Gegesy Ferenc, aki 20 évig volt Ferencváros polgármestere.

Ennek az eredményeképpen radikálisan javult a terület közbiztonsága, radikálisan javult a köztisztaság, és érdemes megnézni, mert ezek ilyen automatikus következmények, de ennél tovább ment a társadalmi változás, merthogy az ott élők, akik nagyobbrészt ugyanazok a családok, amelyek ott éltek a rehabilitáció előtt és után, versenyképesebbek lettek, nyitottabbak lettek. És legyünk őszinték, hogy az életminőség javulása okán egyébként javultak az iskolázottsági adatok; ezen keresztül javult az elérhető jövedelem, tehát az életszínvonal, és gyakorlatilag 20 év alatt, illetve kicsivel több mint 20 év alatt elértük azt, hogy az a IX. kerület, amelyik hosszú évtizedeken keresztül, az úgynevezett átkos rendszerben egy lesajnált terület volt, egy lesajnált kerület volt, mára Középső-Ferencváros az egyik legdinamikusabban fejlődő és legnépszerűbb területe a városnak.

Értelemszerűen fel kell tennem azt a költői kérdést  ezt a kérdést költőinek szánom , hogy céljae a mindenkori magyar államnak, a mindenkori kormánynak az, hogy versenyképesebb, agilisabb, a munkaerőpiacon aktívabb társadalom irányába mozdítsa el ezt a kis közösséget, amit ma Magyarországnak vagy magyar állampolgárok összességének hívunk. És én azt gondolom, hogy ez nemcsak egy lehetősége, hanem kötelessége is a magyar államnak.

És ha továbbmegyünk ezen a módon, akkor érdemes megnézni, hogyan is valósult meg a városrehabilitáció, vagy a IX. kerületben használtuk a tömbrehabilitáció kifejezést, de ez most mindegy is. A finanszírozás három irányból jött. Egyrészt volt az önkormányzatnak saját forrása erre; másrészt volt egy olyan alap, amit a főváros kezelt, és ami kifejezetten önkormányzati lakóingatlanok felújítására volt célozva. Majd később, miután tagjai lettünk az Európai Uniónak, harmadik lábként bejött az európai uniós források összessége. És ezeket a forrásokat bevonva…

És egyébként volt még egy negyedik forrás is, egyébként ezt sem szabad eltagadni, hogy voltak a piaci szereplők, ahol gyakorlatilag olyan szerződések köttettek beruházókkal, hogy a beruházás mellett egyébként részt vesznek ebben a rehabilitációs folyamatban. Tehát ebből a három vagy négy forrásból tudott táplálkozni.

De tényleg az a valóság és az a helyzet, és ez itt kapcsolódik ehhez a törvényhez, hogy ez sajnos nem megy úgy, mint amikor az ember egy lakást akar felújítani, és, mit tudom én, három hónapra visszaköltözünk a szülőkhöz vagy a nagyszülőkhöz, megcsináljuk a felújítást, aztán visszaköltözünk. Itt arról volt szó, hogy egy ilyen tömbben 25-80 lakás volt, és ezeket a lakásokat mind-mind ki kellett üríteni. Azért kellett kiüríteni, mert a felújítás során gyakorlatilag az alapig vissza kellett menni a felújításban, hiszen az alapvető problémák közül az egyik legfontosabb az volt, hogy ezeknek a régi építésű ingatlanoknak alsó szigetelése nem volt, tehát ki kellett költöztetni onnan a bent élő családokat.

Ennek két módja volt: az ott élők maguk dönthették el, hogy pénzbeli megváltás alapján elköltöznek és megoldják a saját lakhatásukat, illetve a kevésbé tehetősek azt mondták, hogy ők kérnek egy cserelakást, majd a felújítás végeztével, ami adott esetben akár másfél-két évig is zajlott, visszaköltöztek ezekbe a lakásokba.

Ráadásul egy olyan többletnehézség is volt benne, hogy ezek a lakások jellemzően rendkívül kicsi lakások voltak  20-22 négyzetméteres is volt köztük nem egy, nem kettő , és az életminőség javításának az egyik mérvadó mércéje, hogy mennyi, hány négyzetméteren lakik egy család. Tehát ezeket a lakásokat rendre összenyitottuk, kettő vagy három lakást is egybe, és létrejöttek a ma ismert lakásméretek. De ehhez az kellett, hogy az önkormányzat egy pufferként kezelt lakásállományt üresen tartson. Ezekbe az üres lakásokba költöztette be az önkormányzat a családokat, majd utána az építkezés végeztével ugyanezekből a lakásokból visszaköltöztette a családokat; jöhetett a következő háztömb, és kezdődött elölről az egész.

(21.00)

Kiköltöztették őket, felújították az ingatlant, visszaköltöztették. Ez nem egy ilyen csettintésre működő történet. Ehhez az kell, hogy egyezségre kell jutni a lakóval. Egyezségre kell jutni a beruházóval, aki az építkezést végzi, és egyezségre kell jutni gyakorlatilag a finanszírozóval, jellemzően a fővárossal, a képviselő-testülettel, illetve adott esetben az uniós forrásokat kezelő magyarországi szervvel.

És mi a közös ebben a háromban? Hogy egyezségre kell jutni. Közös érdekek alapján mindenki számára elfogadható megoldást kell találni egy problémára. Én azt gondolom, hogy itt zárul be a kör, és itt merülnek fel azok a kérdések, amelyekre jól látható módon államtitkár úr nem tud válaszolni. Meggyőződésem, hogy államtitkár úr jóindulatú, és válaszolna, ha tudna. Én elfogadom azt, hogy ön nem kellően felkészült arra, hogy ezeket a kérdéseket megválaszolja, csak azt a tényleg költőinek szánt kérdést azért itt felejtem, hogy akkor miért nem küldtek egy felkészült államtitkárt, mert azt gondolom, hogy ezek nélkül a válaszok nélkül ez a vita nagyon kis hatékonysággal folytatható csak le, és ennek a felelőse a kormányzat, és a kormány képviseletében ön ül itt egyedül.

Én azt gondolom, hogy amíg azokra a kérdésekre, amelyeket feltettünk, Jámbor képviselőtársam, Barkóczi képviselőtársam, Gy. Németh képviselőtársam, vagy akár én magam is, nem kapunk válaszokat, nagyon nehéz lesz elmozdulni. Ráadásul én azt gondolom, elhangoztak a korábbi felszólalásokban azok a javaslatok is, amelyek érdemi előrelépést jelenthetnének a kialakult helyzetben, ami azt jelenti, hogy önök mégiscsak elkezdenek érdemi tárgyalásokat folytatni az önkormányzattal, amely egyébként tulajdonosa ezeknek az ingatlanoknak. Tudja, az a tulajdonjog, amit az Alaptörvény is véd. Önök nem annyira, de az Alaptörvény még azért védi. Na, de mindegy is.

Szóval, a helyzet az, hogy a megoldás jóindulat esetén, jó szándék esetén itt van kéznél. Itt van kéznél, mert hogyha önök leülnek tárgyalni az önkormányzattal, a tulajdonossal, akkor sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy találunk megoldást, mert egy dolog biztos. Azt gondolom, hogy a matematika nem csal. 200 családot 200 lakásból nem fog sikerülni beköltöztetni 30 lakásba, mert annyi lakással rendelkezik most a VIII. kerületi önkormányzat. Tehát én azt gondolom, hogy ez a viszonylag egyszerű matekpélda lebegjen az önök szeme előtt, hogy nem lehet megcsinálni azt, hogy 200 lakásból 30 lakásba költöztetünk be 200 családot, több mint 500 embert, annyi embert, ahány ebben a fél körben nem férne el. Köszönöm szépen.