Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. SCHIFFER ANDRÁS, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! „Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk” ‑ írta József Attila. Ma az a kérdés, hogy Magyarországból lesz-e egy unokák nélkül ország, ahol a generációk közötti kapcsolat kimerül egy Skype-kapcsolatban.

Ennek a rémképe fenyegeti ma Magyarországot. Idén április 6-án a külképviseleten szavazók körében egyértelmű volt, hogy a kormánypártok mélyen az országos átlag alatt szerepeltek. Ez egyértelmű jele annak, hogy ezek az emberek dühösek a kormányra, hogy el kellett hagyniuk az országot. Ez természetesen felelősséggel is jár az ellenzéki pártokra. Nemcsak a Fidesz a hibás abban, nyilván, hogy az elvándorlás így felgyorsult, de igenis, sokaknál itt telt be a pohár. Azt remélték, hogy az álbaloldal után jobb lesz, de súlyos pofont kaptak.

A Fidesz tulajdonképpen nyolc évig hitegette az embereket, a fiatalokat, éppen ezért sokkal nagyobb volt a csalódás. Egy tandíjellenes pártra szavaztak 2010-ben, és tandíjat kaptak; munkahely helyett közmunkát, biztonság helyett megszűnő jogbiztonságot, szétvert szociális rendszert. Az emberek minden reményüket elvesztették, és döntöttek a kivándorlás mellett.

A mi feladatunk a remény visszaadása. Majdnem 400 ezer ember vándorolt el. Ez azt jelenti, hogy L. Simon Lászlón (L. Simon László államtitkár­társaival beszélget.) és képviselőtársain kívül már nincs olyan ember az országban, akit ne érintene közvetlenül a probléma. Ez már most is egy unokák nélkül ország, egy gyerekek, barátok nélküli ország sokak számára. (L. Simon László képviselőtársaihoz: Nekem négy gyerekem van. Neki mennyi van?) Ma, ha egy fiatalnak van egy jó ötlete, ha az alkotóképességét ki akarja teljesíteni, ha vállalkozásba akar kezdeni, akkor az a szomorú helyzet, hogy jobb esélyekkel indul Berlinben vagy Londonban. Magyarországon már olyan a helyzet, hogy nem számít hazai pályának, az előnyöket bőven túlnőtték a hátrányok sok fiatal számára. Mi olyan országot szeretnénk, ahová érdemes visszatérni. Egy olyan országot szeretnénk, ahova van miért visszatérni, egy élhető, megújuló Magyarországot.

Orbán Viktor legutóbbi, az elvándorlással kapcsolatban feltett kérdésünkre közvetetten beismerte, hogy meg sem próbálja itthon tartani a reménytelenség miatt külföldön próbálkozó fiatalokat és kisgyermekes családokat, akik egyre nagyobb számban hagyják el az országot. Azt válaszolta Szél Bernadett képviselőtársamnak, hogy nem lehet elvenni az emberektől azt a jogot, hogy ha akarnak, külföldre menjenek, ráadásul milyen sok pénzt utalnak haza. Na, ez az a cinizmus, ami sok embert elkerget ebből az országból.

Nézzük a tényeket! A KSH kutatása szerint 350 ezer magyar él külföldön. Ez egy 2013. év eleji adat, a helyzet azóta rosszabbodott. Ez az a mutató, amivel önök többek között kozmetikázzák a foglalkoztatási adatokat. És érdemes arról is beszélni, hogy a külföldre távozottak nagy része a fiatal korosztályokhoz tartozik, 25 százaléka 30 év alatti, 63 százalékuk nem érte el a 40 éves kort. Érdemes arról is beszélni, hogy a kivándorlók többnyire fiatalok, 30 év körüliek, csupán 10 százalékuk tud határozott időpontot vagy körülbelüli intervallumot megadni, hogy mikor jönne haza; 25 százalékuk egyáltalán nem jönne haza. Magyarország népességmegtartó ereje drámaian romlik.

A Tárki ’12-es kutatása szerint minden ötödik magyar tervezi a külföldi letelepedést. A 18-29 évesek fele szeretne külföldre költözni. A GVI szintén 2012-es vizsgálata alapján a külföldre vándorlási szándék 2010-ről 2012 második felére két és félszeresére ugrott meg. A német statisztikai hivatal szerint 2010 és ’12 között több mint 70 ezer, 2008 óta nagyjából 120 ezer magyar telepedett le hivatalosan német területen. London ma az ötödik legnagyobb magyar város. A KSH szintén azt mutatta ki, hogy 2005-ben a hazai népesség 1 százaléka hagyta el az országot, hogy hosszabb-rövidebb ideig éljen külföldön, 2012-re ez a szám 2 százalék lett, azaz 180 ezer fő fölé emelkedett.

A kormány a Nagy-Britanniában élő magyarok számával kapcsolatban elismeri, hogy csak az 100-200 ezer fő lehet. A KSH szakértői szerint külföldön él a gyermekvállalási korban lévő magyarok 7-8 százaléka. Ez az arány 10 éve még csupán 1-2 százalék volt, tehát ezért drámai a növekedés. Kérem, hogy a tényeken ne vitatkozzunk. A Londonban élő magyarok körében készült felmérés szerint 38 százalékuk egyáltalán nem tervez hazaköltözni soha, 35 százalékuk pedig a következő öt évben biztosan nem jönne haza.

A sor folytatható tovább, például azzal, hogy középiskolások között végzett felmérés szerint 70 százalékuk nyilatkozik úgy, hogy külföldön képzeli el a munkavállalást, és közülük ‑ középiskolásokról beszélek ‑ 25 százalék véglegesen külföldön maradna. Na, ez a dráma!

Nézzük meg, hogy mivel jár ez a helyzet! Sokat beszéltek már előttem a nemzetgazdasági következményekről. Azt gondolom, hogy érdemes a tekintetünket viszont a társadalmi hatásra vetni. A XX. században a különböző tragédiák roncsolták a magyar társadalom szövetét, és ne legyen illúziónk, az elvándorlás éppúgy roncsolja egy társadalom szövetét. Azok, akik innen eltávoznak, hiányoznak személyesen, hiányoznak az osztálytársak, hiányoznak a barátok, a szomszédok, de hiányoznak azok az emberek, akik velünk együtt alkotnák a magyar kultúrát, szőnék tovább a magyar hagyományokat.

Ez így egy felbomló társadalmi szövet. És az igazán tragikus az, hogy ha ezekkel az emberekkel, akik elvándorolnak innen, beszélget valaki, akkor nagyon sokszor azt a választ kapja, egy visszakérdést kap, hogy mi tartsa itt. Az igazi tragédia igen, az, hogy az „itt élned, halnod kell” parancsa valamiért nem hat ma már Magyarországon sokak számára.

(10.50)

Az egyébként is súlyos népességfogyás mellett az elvándorlási folyamat olyan mértékű, hogy ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, pár generáción belül hétmillióan is alig leszünk. Ha ez így megy tovább, Magyarország valóban egy unokák nélküli ország lesz. A kivándorlók kétharmada 25-44 éves, a munkavállalás és a családalapítás szempontjából is a legfontosabb korosztályba tartozik. Őket üldözi el a kormányzati politika. Közülük 5-6 százalék már most is külföldön él, és egyre kevésbé valószínű, hogy hazaköltözik.

Beszélnünk kell arról is, hogy Magyarországon sajnos nagy számban vannak olyan falvak, amelyek haláltusájukat vívják. Ezeken a helyeken 80 százalékos a munkanélküliség. A kormány csak közmunkát képes felkínálni, és ezekről a helyekről, ezekről a halálra ítélt térségekről a legnagyobb mértékű az elvándorlás. Az elvándorlás egyik alapvető következménye a nyugdíjrendszer és a közszolgáltatások fenntarthatatlansága. Ha alacsony a foglalkoztatottság, nincs elég legális adót, járulékot fizető munkahely, az sötét jövőt jelent az itthon maradók számára 10-20-30 év múlva. És érdemes természetesen megnézni a nemzetgazdasági hatást is. Ez azt jelenti, hogy egyes számítások szerint, ha 500 ezer kieső munkavállalóval számolunk, az éves szinten több százmilliárd forintot jelentene a GDP-ben adó és fogyasztás formájában. Ha csak minimálbérrel számolunk, az is havonta 31 milliárd forint adó- és járulékbevételt keletkeztetne a félmillió alkalmazott után, ami éves szinten 370 milliárd forint, ez a GDP 1,4 százaléka.

A szakértelem, a fiatalok, a pénz is elhagyja Magyarországot, ami marad, sok esetben a szürke kilátástalanság. Nemcsak a fiatal diplomások, de a szülők harmada külföldi továbbtanulást és közel fele külföldi munkavállalást is elképzelhetőnek tart gyermeke esetében. Az átalakuló munkaerő-piaci kihívások miatt egyre több család mérlegeli a gyerek Magyarországon kívüli továbbtanulásának és munkába állásának a kérdését. Igen, államtitkár úr, az igazi dráma az, hogy ma egyre több olyan szülő van, aki nem tartozik a Fidesz kegyeltjei közé, aki olyan jövőképet szán a gyerekének, hogy minél előbb hagyja el ezt az országot.

A másik tragédia, hogy az utóbbi években erősödött egész Kelet-Közép-Európában ‑ és itt nem vigasztal minket a lett, litván vagy bolgár hasonlat ‑ és ezen belül Magyarországon is az agyelszívás, tehát az, hogy a magországok a szellemi erőforrásokat is kiszippantják az úgynevezett periféria­orszá­gokból. Érdemes külön figyelmet szentelni annak, hogy ennek a folyamatnak az eredménye az is, hogy jelenleg kezd kritikussá válni Magyarországon az orvos- és nővérhiány, tehát ami az egészségügyi foglalkoztatáson belüli krízist illeti. Érdemes arra figyelmet fordítani, hogy a nagyon alacsony szakemberhiányos szintnek a 60 százalékára csökken az orvosi létszám 2023-ra, egész egyszerűen az egészségügyi rendszer önmagában emiatt fenntarthatatlan lesz tíz év múlva.

A kivándorlás általános okai között ott van a reménytelenség, ott van az, hogy egy olyan ország, amely gyűlöli a saját közelmúltját, az elmúlt száz évét, nincsen megbékélve magával, egyre kevésbé tud megtartóerőt képezni. És természetesen az általános okok között ott van, hogy egy olyan ország, ahol egy új hűbérúri rendszert építenek ki, ahol kizárólag a politikai lojalitás sokak számára, sokak előtt az egyetlen érvényesülési út, egyébként pedig a közmunka és az összeszerelés jelent perspektívát, nos, egy ilyen ország kevéssé lesz hívogató az egyébként világra nyitott, felnövekvő generációk számára. Egy olyan ország, ahol nem a kompetencia számít, ott nem gondolják azt a fiatalok, hogy az alkotóképességüket ki tudják itt teljesíteni. És legyünk tisztában azzal is, hogy a szétesésnek van egy multiplikatív hatása: azok a fiatalok, akik azt látják, hogy az ő környezetükben sokan elvándoroltak, a maguk számára is ‑ olyanok is, akik korábban nem így tettek ‑ az elvándorlást tekintik első számú stratégiának.

Az okok között természetesen vannak úgynevezett szektorális okok. Itt elsősorban arra gondolok, hogy az a gazdaságfejlődési pálya, amire Magyarország állt a rendszerváltás után, becsődölt, nyilvánvalóvá vált, hogy így, ezzel a felzárkózási stratégiával a magyar bérek soha nem fogják elérni, soha nem fogják megközelíteni az uniós átlagot. Egyszerűen arról van szó, hogy egy olyan ország, amely keveset költ képzésre, kutatás-fejlesztésre, amely közmunkából, összeszerelésből próbál meg gyarapodni, ott nem fognak a bérek növekedni.

Ma Magyarországon a fiatalok munkanélkülisége 5 százalékkal magasabb az uniós átlagnál, miközben az alapfokú képzettségű fiatalok foglalkoztatási mutatója az uniós átlag egynegyede. A korai iskolaelhagyók aránya Magyarországon 12 százalék, miközben a vállalások szerint az egész Unióban 2020-ra ezt 10 százalék alá kellene csökkenteni. A szektorális okok között ott van az is, hogy a magyar vidék sorsa évtizedekre eldőlt akkor, amikor a rendszerváltás első éveiben a nagy befektetéseket kizárólag bizonyos térségekre hívták be. És igen, az elvándorlás okai között ott van a lakhatási válság, ami szintén egy negyedszázados adósság, a rendszerváltó elit egyik nagy adóssága, hiszen Magyarországon a közösségi bérlakásállomány továbbra is egészen minimális. És természetesen a szektorális okok között ott van maga a devizahitel-krízis.

Amikor megfogalmazzuk a kiutakat, akkor egyszerre kell válaszokat adni arra, hogy az oktatás-képzés területén mit kívánunk tenni, mivel kívánjuk a fiatalokat Magyarországon tartani, beszélnünk kell arról, hogy hogyan kívánjuk bővíteni a felsőoktatásra, közoktatásra fordított állami forrásokat, beszélnünk kell arról, hogy hogyan kívánjuk megőrizni a vidéki felsőoktatási intézményeket, beszélnünk kell arról, hogy igenis meg kívánjuk szüntetni a tandíjat, és el akarjuk érni azt, hogy minél előbb minden negyedik fiatal rendelkezzen diplomával Magyarországon. És kulcskérdés az, hogy milyen reményt adunk a vállalkozni vágyó fiataloknak. Az innováció területén az egyetemeknek alapvető feladatává kell tenni a diákok vállalkozó és kreatív attitűdjeinek megerősítését.

A vállalkozni vágyó fiatalokat külön állami támogatási programmal kell segíteni. A megoldási javaslatok között ott van az, hogy a bérlakásszektort fejleszteni kell, ott van egy közösségi lakásügynökség létrehozásának programja, ami az LMP választási programjában is szerepelt.

Tisztelt Országgyűlés! Akkor, amikor a kiutakról beszélünk, beszélni kell arról is, hogy nem igaz az a dogma, hogy a reálbéremelés rontja egy ország versenyképességét. Éppen ellenkezőleg! Egy olyan országban, mint Magyarországon, ahol sok esetben mesterségesen fogták vissza a reálbéreket az elmúlt negyedszázadban, igaza van Pogátsa Zoltán közgazdásznak, amikor azt mondja, hogy a reálbéremelés nemhogy rontja a versenyképességet, hanem javítja. Az LMP több szektorban javaslatokat tett most a költségvetési vitában is a bérfejlesztésre, ilyen az egészségügy, a szociális szféra, a pedagógusok.

Végezetül arról is szólni kell, hogy mit tudunk tenni annak érdekében, hogy azok a fiatalok, akik Magyarországon akarják kiteljesíteni az alkotóképességüket, itt maradjanak. Az állami támogatások mellett leginkább kiszámíthatóságra van szükség, kiszámítható jogszabályi környezetre és egy olyan korrupcióellenes csomagra, amelyik hatékonyan fel tudja számolni a most kiépülő hűbérúri rendszert. És természetesen szükség van arra is, amit az előttem szóló már elmondott, hogy biztosítani kell a külföldre menekült, Magyarországot elhagyott fiatalok számára is ugyanazt a politikai választási lehetőséget, mint általában a határon túli magyar állampolgárok számára, egyenlő esélyt kell biztosítani a külföldre vándorolt fiatalok számára, hogy éljenek választójogukkal, mint azoknak, akik egyébként állandó lakhellyel Magyarországon nem rendelkeznek.

„Retteg a szegénytől a gazdag / s a gazdagtól fél a szegény. / Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény.”- írta annak idején József Attila. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) A kiút a hűbéri viszonyok megtörése, a múlt egymás szenvedéstörténeteire nyitott feldolgozása, ez jelenthet kiutat, ez jelentheti azt a reményt, hogy reményvesztett, unokák nélküli ország helyett, egy összeszerelő ország helyett egy élhető, megújuló Magyarországra jöjjenek vissza az elvándorolt fiatalok. Köszönöm szépen. (Taps az LMP és az MSZP soraiban.)