Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

VONA GÁBOR, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Először is engedjék meg, hogy az örömömet kifejezzem, hogy a Jobbik-frakció által kezdeményezett vitanapra végre sor kerül. Bár azt is el kell mondjam, hogy az örömünkbe némi ürömként vegyül az, hogy a kormánypártok nem támogatták az aláírásaikkal, hogy ez a vitanap megvalósuljon. Bár ezt is megértem, hiszen jól látható volt az eddigi felszólalásaikból, hogy kellemetlen ez a téma. (L. Simon László: Van nagykoalíció! ‑ Moraj a Jobbik padsoraiban.)

Kellemetlen a téma a számukra, hiszen az ország egyik legsúlyosabb problémájáról van szó, és nekik kormányzati szerepkörben ‑ ráadásul második ciklusukat kétharmados többségben töltve ‑ nyilvánvaló és egyértelmű a felelősségük. Lehet bármilyen statisztika, lehet bármilyen makroadat, lehet bármilyen sikerpropaganda, lehet kétharmados kormánytöbbség, lehet új Alaptörvény, az az ország, ahol a fiatal középosztály szinte egésze menekül vagy menekülésre készül, most mondjuk ki, az ilyen ország élhetetlen és sikertelen ország.

Az a politikai garnitúra, amely egy ilyen országban van és kormányoz, az pedig, még ha a szavazatok szintjén nyert is, de lélekben megbukott. Legyünk persze annyiban korrektek ‑ és leszek is annyira korrekt ‑, hogy azt mondjam: ez nem a jelenlegi kormány felelőssége csupán, hanem az előző kormányoké is. Tehát nem csupán a Fidesz-kormány visel felelősséget az elvándorlás problémája miatt, hanem az előző, nyolcéves szocialista kormányzás is, és abban is, persze legyünk korrektek, hogy maga a probléma nem csupán magyar probléma, nem csupán magyarországi probléma, hanem Kelet-Közép-Európa problémája.

(10.30)

De azt is tegyük hozzá, hogy Kelet-Közép-Euró­pában belül Magyarország a tendenciáit tekintve súlyosabb helyzetben van, mint a környező országok.

És a legrosszabb, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, az, hogyha egy ilyen helyzetben a kormányzati felelősség birtokában a képviselők, a kormány képviselői fel sem ismerik magát a problémát; vagy felismerik, de megpróbálják elkenni vagy struccpolitikát folytatnak. Amikor már a számok önmagukért beszélnek, sőt már nem is beszélnek a számok, hanem ordítanak, akkor úgy tesznek, mintha valójában ez nem is probléma lenne. Sőt, itt hallottunk olyan felszólalást, amely cserediákprogramról beszélt, úgy festette le a problémát, mintha ez egy teljesen természetes dolog volna, amiről talán felesleges is beszélni.

Persze, ne csodálkozzunk ezen, ha magának a miniszterelnöknek az egyik mondata jelentette a mélypontot a nyilatkozatok sorában, amikor a miniszterelnök úr arra vetemedett, hogy azt mondja, ez csupán kalandvágy; a magyar fiatalok elvándorlása, külföldre vándorlása csupán kalandvágy. Nem tudom, hogy a miniszterelnököt vakság, cinizmus vagy a kettő keveréke, valamiféle vak cinizmus vezette, de mindenesetre mondjuk ki, hogy ez egy felháborító mondat volt, és természetesen téves is.

Érdemes ezekkel a fiatalokkal kapcsolatba lépni, érdemes a leveleiket elolvasni. Erre majd lehetőséget is fogunk kínál a kormánypárti képviselőknek, ugyanis mi bekértünk nagyon sok ilyen levelet ezektől a fiataloktól, hogy megtudjuk, mi az a kalandvágy úgymond, ami őket külföldre űzte-hajtotta. Hát ez nem más, mint a szociális okok, a szociális-egzisztenciális kilátástalanság. Mondjuk ki, ezek a fiatalok, nagyobbrészt fiatalok valójában szociális menekültek. Elhagyták ezt az országot, mert nem láttak itt távlatot, jövőképet maguk előtt. Nem bébiszitternek mentek ki, mint a rendszerváltozás után néhány évre nyelvet tanulni, hanem sokukat a végleges letelepedés szándéka vezérelt.

Nézzünk azért számokat is! Elhangzottak itt különféle számok, bár volt olyan is, például a KDNP vezérszónoka, aki azt mondta, hogy hagyjuk a számokat. Ez már a struccpolitikának volt az egyik megnyilvánulása. A KSH adatait vegyük alapul; én is azt mondom, hogy a számokkal legyünk óvatosak és a statisztikát kezeljük megfelelő szinten, de azért ne bújjunk el a számok elől, még ha fájdalmasak is ezek a számok. A KSH adatai szerint 343 ezren élnek egy évnél régebben külföldön magyar állampolgárok. De nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a valóság ennél sokkal rosszabb, bőven félmillió fölött van már ez a szám, nincs már olyan család, akit nem érintene ez a probléma. Tudom, hogy szubjektív és itt most nem a számokat akarom előhozni, de a lakossági fórumaimon mindig meg szoktam kérni az embereket, hogy tegye föl a kezét, akit ez a probléma érint, és higgyék el, szinte mindenki fölteszi a kezét. Ajánlom önöknek is, hogy próbálják ki. Ha úgy érzik, hogy a számok nem beszélnek önmagukért ‑ bizonyára járják önök is az országot, tartanak lakossági fórumokat ‑, akkor kérdezzék meg akár a saját szimpatizánsaikat erről a kérdésről.

S hadd mondjak még egy szubjektív dolgot a számsorok folytatása előtt! Bizonyára az itt ülők számtalanszor átélték már, de legalábbis többször átélték már azt a felemelő érzést, amikor az ember a volt osztálytársaival találkozhat, mondjuk, egy érettségi találkozón. Milyen jó érzés az, amikor az ember azokkal, akikkel a legszebb éveit, a fiatalkori éveit együtt töltötte, újra találkozik, megkérdezzük egymástól, hogy vagy, mint vagy, mi történt veled, hogy állsz, milyen a családi, anyagi helyzeted, beszélgetünk, és jól érezzük magunkat. Milyen jó érzés ez! Szeretném önöknek elmondani, hogy az én generációm ezt az érzést nem élheti át, ugyanis nincs lehetőség arra, hogy érettségi találkozót szervezzünk, mert a többség külföldön van. Facebookon lehet maximum megoldani, még ha ez L. Simon László számára úgy tűnik, hogy hihetetlen is. (Zaj. ‑ L. Simon László: Hihetetlen is!)

S azt is mondjuk el, hogy ez a probléma ráadásul stratégiai ágazatokat érint, most már folytatva a számok sorát, mert úgy látszik, hogy a szubjektív értékeléssel nem fogok előbbre jutni a kormánypárti képviselők gondolkodásának alakítása tekintetében. Azt azért önök is látják, hiszen több kormánypárti képviselő utalt a számokban az egészségügyre, hogy az egészségügyet egyre kilátástalanabb helyzetbe hozza ez az állapot. 2007 óta 8 ezer orvos, 2500 ápoló- és szülésznő ment el Magyarországról. Ezek a számok a valóságban ‑ szintén azt tudom mondani ‑ valószínűleg még magasabbak. Már napi szintű működési problémákat okoz a magyar egészségügyben, mondhatnám úgy is, hogy a magyar egészségügyet sok esetben már szinte csak a Szentlélek és az ott maradt hivatástudattal rendelkező dolgozók tartják össze.

A Tárki kutatása szerint egyébként a rövid távú elvándorlás célpontjai Ausztria, Németország, az Egyesült Királyság, Írország, Hollandia, a skandináv államok, a hosszú távú, végleges elvándorlás célországai pedig az Egyesült Államok és Kanada. Azért ezzel az adattal kapcsolatban is el kell mondani, hogy a rövid távú elvándorlás célpontjaiból ‑ oda kivándorolva, és visszatekintve az itteni mai Magyarországra, akár meghallgatva itt néhány kormánypárti képviselő felszólalását ‑ könnyen lehet hosszú távú tartózkodás. Megmondom őszintén, nem szeretném, ha az elvándorolt magyarok, mondjuk, az Egyesült Királyságban ezt a vitát megtekintenék. Tállai államtitkár úr vagy a KDNP vezérszónokának a beszédét én nem vetíteném le Londonban ezeknek a fiataloknak, mert nem mondhatnám, hogy ezek hazahívogató beszédek voltak. Ezek a beszédek arról tanúskodtak, hogy a kormánypárti képviselők egyszerűen nem hajlandók, nem akarják ezt a problémát a megfelelő helyén kezelni, bagatellizálják, nyilvánvalóan felelősségtudatuk vagy lelkiismeret-furdalásuk okán.

2013-as adat: az Egyesült Királyság adószám­kérelmi listáján Magyarország Lengyelország, Spanyolország, Olaszország, India és Portugália után a hatodik helyen áll, megelőzve olyan országokat, mint Franciaország vagy Írország, és egyébként az egész kelet-közép-európai régió, Lengyelországot leszámítva.

De hadd mondjam a legsúlyosabb adatot, legalábbis véleményem szerint a legsúlyosabb adatot: a Bridge Budapest nonprofit egyesület 2014-es felmérése szerint a 20 és 35 év közötti fiatalok 48 százaléka végleg elköltözne Magyarországról. Tehát nem pusztán arról van szó, hogy szeretne külföldön munkát vállalni, hanem végleg elköltözne Magyarországról. E felmérés, ezen adatok szerint a magyar fiatalok fele a saját hazáját, Magyarországot a jelen körülmények között nem tekinti a jövője lakhelyének.

És azt is tegyük hozzá ‑ s akkor most egy KSH-adattal fogom folytatni azt a látom, hogy egyre kellemetlenebb adatsort az önök számára, sokan feszengenek már nagyon, de nemsokára vége ‑, hogy a kivándorlók 80 százaléka 40 éven aluli. Ezen belül a diplomások aránya 30 százalék, míg az országos átlag 18 százalék. Tehát az látható, hogy a kivándorlók közül minden harmadik diplomás. Az ország értelmisége is elmenekül, nem csak a fiatalok. S ha esetleg azt is tudnánk mérni ‑ bár erről nem olvastam, sajnos nem találtam statisztikát ‑, hogy a kivándorló diplomások vagy szakmunkások, magyar fiatalok közül hányan találnak a képzettségüknek megfelelő munkát külföldön, akkor ez az adat talán még riasztóbb és még sokkolóbb lenne számunkra.

De ne csak ezekről a jelenlegi számokról beszéljünk, hanem próbáljunk meg ezekből a számokból kiolvasni valamiféle jövőképet, távlatot. Szóba került már többször Magyarországon, hogy mi ennek az országnak a rejtett erőforrása. A Jobbik szerint az ország rejtett erőforrása ez a több százezer fiatal, őket kell hazahívnunk, hazahoznunk, és egy olyan országot kell teremtenünk, amely ezt a hazahívást lehetővé teszi.

Nézzük, hogy milyen középtávú következmények várhatók a jelenlegi tendenciák, a jelenlegi számok ismeretében. Az első, amivel kezdeném, hogy a középosztály el fog tűnni. Mint alapvető társadalompolitikai célban szerintem a Fidesz, az MSZP és a Jobbik is megegyezik abban, hogy széles középosztályra van szükség. De önök egy olyan középosztályt építenek jelen pillanatban, amely a lojalitáselvre épül. Felülről lefelé próbálják nyomni ezt a folyamatot, azt mondják, hogy az lehet a középosztály része, pláne a felső középosztály része, akinek a kormánypárttal lojális kapcsolata van; gondoljunk a trafikügyekre vagy a földügyekre. Ez egy felülről vezérelt középosztály-építési filozófia. A Jobbiké egészen más, mondhatnám azt is, hogy pontosan az ellenkezője. Mi egy érdemelvű középosztály-építés­ben gondolkodunk, ahol alulról lefelé érdemelven, a lehetőségek kihasználásának elve okán lehet valaki a középosztály része és emelkedhet fel a társadalomban. Azt gondolom, hogy ez persze csak egy filozófiai különbség, de a fiatalok nem akarnak egy olyan országban élni, ahol politikai lojalitás alapján választódnak ki azok, akik előbbre tudnak jutni, és azok, akik nem.

Ez a helyzet ráadásul a demográfiára is kritikusan hat, ezt talán nem kell mondanom, erről már beszéltek mások is. Egyetlenegy olyan szempontot emelnék ki, amit talán még senki sem. A jelenlegi demográfiai adatok riasztóak, de olyan kutatásról nem tudok, amely azokból a demográfiai jóslatokból, amikről beszélni szoktunk, kivette volna azokat a fiatalokat, akik külföldre mentek, akár 100 százalékban, akár 80 százalékban, akár 50 százalékban, akár 30 százalékban. Tehát optimista és pesszimista jóslatokat vagy kalkulációkat számítva vegyük ki és nézzük meg, hogy akkor mi lesz Magyarország demográfiai jövőképe az elkövetkezendő évtizedekben. Mert sajnos mondjuk ki, megvan a valószínűsége annak, hogy ezen fiatalok egy jelentős része nem fog hazatérni. És mi lesz akkor a társadalombiztosítással, mi lesz a nyugdíjrendszerrel, mi lesz az egészségügyi rendszerrel, mi lesz a szociális rendszerrel, ki fogja finanszírozni az oktatást? Ezek olyan kérdések, tisztelt képviselőtársaim, amikre önök nem tudtak megfelelő és megnyugtató választ adni.

(10.40)

És még egy szempont, amiről szintén nem beszélt talán még senki. Tételezzük föl azt az optimista verziót, hogy minden fiatalt, aki ma külföldre menekült egzisztenciális, szociális okokból, haza tudunk csábítani ‑ tételezzük föl. Ha ez bekövetkezik, akkor is meggyőződésem, hogy egy olyan lelki, pszichés szindróma érte ezt a nemzetet, amit már nem lehet helyrehozni. És nemcsak egyéni lelki problémákról beszélek, hogy nagyszülők az unokáikkal vagy szülők a gyermekeikkel interneten, Facebookon, Skype-on tudnak csak kapcsolatot tartani, hanem a kollektív pszichénkben is, meggyőződésem, hogy nagyon súlyos sebeket okoz a jelenlegi helyzet. És nagyon nehéz lesz egy olyan társadalmat építeni, amelyet egy ilyen probléma szerteszét szakított, nagyon nehéz lesz nemzeti kohéziót, nemzeti összetartozást építeni.

A család számára, a családok számára nagyon fontos a lakhatás, nagyon fontos a munkahely, az adókedvezmény, és ebben én elismerem az önök igyekezetét, programpontjait, javaslatait, törvényeit. De a legfontosabb egy család számára az együttlét, hogy együtt lehessen a család, és ebben ‑ lássuk be ‑ nem tudtunk előrelépést elérni, és nem tudtak önök sem, kétharmaduk birtokában sem.

A teendőket tekintve a diagnózis felállítása az első. Még eddig sem jutottunk el. Tehát még a diagnózissal kapcsolatban sincsenek egyeztetett álláspontok. Valódi munkahelyteremtés kell. A foglalkoztatáspolitikában ne a közmunka legyen a vonzó. A közmunkaprogram nagyon fontos, megvan a helye, de nem fogunk hazahívni, hazacsalogatni közmunkaprogrammal fiatalokat. Magyar tulajdonú termelőiparra van szükség.

A másik: a lakhatásról nagyon sok szó esett. Itt is elismerem a kormány azon lépéseit, amelyek pozitívumok, de a devizahitel-válságnak azon megoldása, az a piaci forintosítás, amire önök az elmúlt napokban lépéseket tettek, szintén nem a hazahívás és a hazacsalogatás irányába hat.

És van még egy fontos dolog, amiről a hátralévő másfél percben beszélnék. Az átmeneti időben ‑ reméljük azért, hogy sikerül hazahívni ezeket az embereket, az átmeneti időben ‑ az identitást erősíteni kell. Tanuljunk az amerikai példából, sajnos a mostani Amerikában élő generációk már egyre inkább elveszítik az identitásukat. Vagyis: egy folyamatos kommunikáció kell az ittlévők és az odamenekültek között. A kormány részéről nem ilyen felemás, meg sokszor sértegető üzenetek kellenek, hanem pozitív üzenetek; közösségépítésben, kultúraépítésben kell segíteni, hogy megőrizzék az identitásukat, és ha a helyzet eljön, akkor hazajöjjenek ezek az emberek, ezek a százezrek.

Ehhez például az egyik fontos dolog az lenne ‑ amiben a MÁÉRT-en már sikerült megállapodnunk, egyébként hála istennek, nekünk itt, politikai pártoknak ‑, hogy segítjük ezen embereknek a szavazatát, megkönnyítjük azzal, hogy akár levélben, akár interneten részt vehetnek a választáson, ebben itt az Országgyűlésben is végre konkrét lépéseket tegyünk, teszünk, vagyis 2018-ban vagy bármikor is, minél hamarabb, ezek a fiatalok politikai véleményt nyilváníthassanak, mert van nekik, higgyék el. Tudom, hogy esetleg önök félnek ettől, de van politikai véleményük, adjunk nekik lehetőséget, hogy az ország részeivé váljanak, hogy úgy érezzék, idetartoznak, hogy számítunk rájuk, hogy bízunk bennük, hogy ők a mi rejtett erőforrásaink, és akkor van esélyünk arra, hogy Magyarország végre ezeket az embereket újra itthon tudja. Ha nem, ha mellébeszélünk, ha struccpolitikát folytatunk, akkor nem lesz erre lehetőségünk.

Ebben kérem, hogy gondolják át önök is az álláspontjukat. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)