Felszólalás adatai

Amikor a pénzügyi szektort említem, akkor egészen visszamehetnénk tán 2008-ig is, amikor a világra rászakadt a pénzügyi válság, és emlékszünk, hogy ez elsősorban a bankok működési hiányosságai miatt történt. Ekkor különösen komoly figyelem irányult a világ minden pontján a bankok tevékenységére, különösen nagy kritikával figyeltük onnantól kezdve, hogy hogyan is működnek, milyen teljesítményt nyújtanak, és milyen biztonságot jelentenek nyilvánvalóan a betétesek számára, milyen kockázatot jelentenek azok a termékek, amelyekkel éltek, a hitelezők számára, és összességében milyen komoly kockázatot jelentenek egy-egy ország, de látjuk, hogy az egész világgazdaság számára.

Innentől kezdve tehát érzékenyebben viszonyulunk ehhez a kérdéshez, és érthető, hogy Magyarországon is különös figyelem fordul a bankok irányába. Különös figyelem fordul azért is, mert úgy gondoljuk, és ennek megfelelő döntéseket hoztunk, hogy a bankokat bizony komolyabban be kell vonni a közteherviselésbe. Ezért születtek a bankokkal kapcsolatos különadók, amelyek, azt gondolom, hogy megalapozottak, szükségesek voltak, és a költségvetés egyensúlya szempontjából fontosak is.

És ezt követően nyilvánvalóan fölmerültek azok a kérdések is, hogy hogyan reagálnak erre a bankok. A reakciók és a várható reakciók kapcsán nyilvánvalóan nagyobb súllyal merült fel az a kérdés, hogy milyen tulajdonosi összetételűek is Magyarországon a bankok, milyen kockázatot jelent az, hogy túlnyomó többségben Magyarországon működő bankok külföldi tulajdonban vannak. Nyilvánvalóan kevéssé várhatunk patrióta magatartást azoktól a bankoktól, amelyek tulajdonosai nem Magyarországon élnek, nem magyarok, hanem elsősorban nyugat-európai tulajdonosok.

Ezért merült fel sokszor az a kérdés, hogy majd hogyan reagálnak erre a bankok, hiteleznek vagy nem hiteleznek, esetleg kivonulnak, vagy egyéb olyan eszközzel élnek, amely a magyar gazdaság számára, a magyar hitel-igénybevevők számára esetleg kedvezőtlen hatással jár.

Érthető ezek után, hogy még inkább figyelem fordult a takarékszövetkezetek, a szövetkezeti hitelintézetek felé, mert az mindenki számára nyilvánvaló, hogy ezeknek a tulajdonosai magyar emberek, ezek tehát egyértelműen magyar tulajdonú pénzügyi szolgáltatást nyújtó intézmények; érthető, hogy az a gondolat erősödött meg, hogy jó volna, ha ők nagyobb szerepet játszanának Magyarországon a betétgyűjtésben, a hitelezésben. Ezért különösen kedvezőtlen az a felismerés, most már mindannyiunk számára ismert adat, miszerint nem erősödtek az utóbbi időben a szövetkezetek, hanem bizony gyengült a részesedésük, összességében csökkent, a hitelezésben ez most már alig múlja felül az 5 százalékot.

Ha innen tekintjük ezt a kérdést, akkor bizony arra kell rámutatnunk, hogy az a remény, az a törekvés, amely, úgy gondoljuk, biztonságot jelentene Magyarországon a pénzügyi szektorban, ha ezek a szövetkezetek egy komolyabb szerepet vállalnának, ez bizony kérdéses és kockázatos. Jogos tehát az az igény, hogy ezen a területen erősíteni próbálunk.

Ez a törvényjavaslat, amely előttünk fekszik, e tekintetben minden vonatkozásában ezt a megerősödést, ezt a szerepvállalás-bővülést és összességében ennek a szférának a szolgáltatásnyújtási képességét szolgálja. Merthogy azt gondoljuk és azt a reményt tápláljuk, hogy ha már nem is nagyon nagy sávban, nem is nagyon nagy szeletben tudnak ezek a szövetkezetek részt venni a hitelezésben, de legalább biztos lábakon állnak, és valóban számos mutató ezt az érzést erősíti bennünk.

(17.10)

Ha itt a hitel-betét mutatót nézzük, amire államtitkár úr is utalt, amely éppen 55 százalékot mutat, ez valóban ezeknek az intézményeknek a kitettségét, azt gondolnánk, hogy kevéssé veti fel, sokkal inkább, mondjuk, a kereskedelmi bankokét, amelyeknél ez a mutató a 130 százalékot is meghaladja. De amikor a dolgok mélyére nézünk, akkor sajnos azt kell megállapítanunk, hogy bár a hitelezésben látszólag kisebb kockázatot vállaltak ezek az intézmények, de ténylegesen arányaiban - egyszerűen fogalmazva - a rossz, kockázatos hitelek mértéke ebben a szférában ugyanolyan, mint a kereskedelmi banki szférában. Ez nyilvánvalóan annak a kockázatát is felveti, hogy ez egyben ezeknek az intézményeknek a stabilitását is megkérdőjelezi, vagy éppenséggel a kockázatosságát is felveti. Ahogy képviselőtársam utalt rá, és arra is célzást tett, hogy egy-egy példából nem lehet feltétlenül egy szabályra következtetni, de kétségtelen, hogy már valóban volt Magyarországon olyan hitelintézeti szövetkezet, amely komoly bajba került, és a tevékenységét is, tudjuk, hogy a csőd felé vitte. Tehát ebben a szférában is megvan annak a kockázata, hogy még a relatíve kicsi kockázatvállalás mellett is olyan helyzetbe kerülhetnek ezek az intézmények, amellyel bizony a betétesek, a tulajdonosok biztonságát is kockára teszik. Merthogy érdemes megjegyezni, hogy a betétbiztosításra szánt összegnek, amit a hitelintézeti szövetkezetek keletkeztettek, annak a 40 százalékát kellett felhasználni a betétesek biztonsága érdekében. Ez azt mutatja, hogy bizony nem kell sok ilyen kedvezőtlen fejleménynek történnie ahhoz, hogy ennek az egész szférának a kockázatai bizony óriásivá váljanak.

Ekkor érdemes, azt gondolom, ennek a törvényjavaslatnak a megoldásait és törekvéseit méltatnunk, amely törvényjavaslat előttünk fekszik. Hiszen ez a javaslat éppen arról szól, hogy ennek az intézményrendszernek a kockázatai csökkenjenek, ennek az intézményrendszernek a piaci részesedése jelentősen növekedjen, hiszen az a remény, elvárás, terv, hogy a következő tíz évben ez a piaci részesedés az 5 százalékról két-háromszorosára növekedjen, amely már - nyilván a mai kiinduló helyzetből - jelentős növekedés, de amely egyébként, ha a legjobb európai példákat nézzük, még mindig nem mondható kiemelkedőnek, hiszen Hollandiában ez az arány 40 százalék, de olyan országokban, mint Ausztria vagy Finnország is, meghaladja a 20 százalékot. Tehát ez egy reális törekvés, reális elvárás, és azok a megoldások, amelyek ebben a törvényjavaslatban szerepelnek, amely az integráció felé viszi ezeket az intézményeket, ez egyértelműen növeli a biztonságot, egyértelműen azoknak a szolgáltatásoknak a színvonalát hozza a kor szintjére, amely szolgáltatásokat egyébként szeretnénk, ha valóban nemcsak nagyvárosokban, kisvárosokban tudnák az ott élők elérni, hanem szinte a legkisebb településeken is, ahol ott vannak ezek a szövetkezetek, azokban a fiókokban az emberek igénybe tudják venni. Mert nyilvánvalóan ez akkor tud megtörténni, ha nem az összes ilyen intézmény, intézet próbálja ezeket a szolgáltatásokat saját fejlesztésből, saját erőből megvalósítani, hanem ezen integráció keretében jön létre egy olyan pénzügyi humánerőforrás-kapacitás és összességében akár egy olyan informatikai rendszer, amely lehetővé teszi azt, hogy valóban ezek a szövetkezetek versenyképesek legyenek, korszerű szolgáltatást tudjanak nyújtani, és ennek megfelelően többek között a bevételeik szerkezete is megváltozzon, és ne elsősorban és kizárólagosan a kamatbevételek legyenek, amelyek a stabilitását szolgálják ezeknek az intézményeknek, hanem többek között azok a díjak, azok a szolgáltatási díjak, amelyek a modern kereskedelmi bankokat egyébként jellemzik, hogy már egyre nagyobb arányban ezek jelentik a profitot ezeknek a kereskedelmi bankoknak. Ez tehát akkor történhet meg, ha ez az integráció lezajlik.

Ebbe az integrációba az állam pénzt kíván tenni, százmilliárd forintot. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy azok a fejlesztések, amelyekről én most beszéltem, és amelyek szolgálják azt, hogy valóban versenyképessé váljanak minden tekintetben ezek a szövetkezetek, ez megtörténhessen, és ezeknek a stabilitása mindannyiunk érdekében, a magyar gazdaság érdekében, a betétesek érdekében, a tulajdonosok érdekében megtörténhessen. Mert a végeredmény, a cél, a törvényjavaslat célja éppen az, hogy Magyarországon (Zaj. - Az elnök csenget.) olyan pénzügyi szolgáltató szektor legyen, amelyben nagyobb részt vállalnak a magyar tulajdonban lévő pénzügyi szolgáltató intézmények, többek között a hitelintézeti szövetkezetek, és ezek a szolgáltatások valóban eljussanak a legkisebb településen is könnyen elérhető módon az emberekhez, és olyanfajta sztenderdizálások alapján történjen akár a hitelek elbírálása, eljuttatása, amely nyilvánvalóan mindenki számára garanciát jelent. Legfőképpen egyébként - és itt, azt gondolom, érdemes ezt hangsúlyozni, különösen azok számára, akik védelmükbe vették ezeket az intézményeket, mert úgy gondolják, hogy ez a törvénytervezet valamilyen módon csorbítja az ő érdekeiket - pontosan ezeknek az intézményeknek, ezeknek a szövetkezeteknek az érdeke az, hogy a stabilitásuk magasabb szintre kerüljön, ezzel az integrációval a biztonságuk és a versenyképességük fog növekedni. Nos tehát, azt gondolom, hogy pontosan az ő érdekük az, a tulajdonosok érdeke, a betétesek érdeke, hogy mindaz, ami ebben a törvényjavaslatban szerepel, az megvalósuljon.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm szépen a figyelmüket. Bízom benne, hogy támogatni tudják a törvényjavaslatot, de még inkább bízom abban, hogy ez a törvényjavaslat és annak elfogadása komoly szerepet játszik majd abban, hogy Magyarországon a pénzügyi szolgáltató szektor biztosabb lábakon álljon, és ebben komoly részesedése legyen a magyar tulajdonú pénzügyi szolgáltató intézményeknek.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a Fidesz soraiból.)