Felszólalás adatai

DR. SALAMON LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. A vitában először - a mostani felszólalásomban először - a bal- és a jobboldal Nagy Imréhez való viszonyáról szeretnék elmondani olyan gondolatokat, amiről itt szerintem még nem esett szó.

Legelőször is vitatkoznék nagyon erőteljesen azzal a feltételezéssel, hogy a jobboldalnak kényelmetlen lenne Nagy Imre azért, mert kommunistaként halt volna meg. Ez szerintem a jobboldal számára nem probléma; vagy ha probléma, nem lehet nagyobb probléma, mint amekkora problémának kell lennie a baloldal számára is. Mert ugyebár, ha most pártjaink - maradjunk csak a két legnagyobb pártnál -, a Szocialista Párt és a Fidesz-Magyar Polgári Párt társadalompolitikai filozófiáját tekintjük, akkor azt kell kimondanunk, hogy Nagy Imre társadalompolitikai filozófia szempontjából téveszmében halt meg, mert hiszen kommunista volt, és a piacgazdaság elvén állunk, azt gondoljuk, hogy a kommunizmus mint utópia meghiúsult. Ezt mondja a Szocialista Párt is, a piacgazdaság alapján áll, nyugat-európai szociáldemokrata politikát hirdet, durva szóval a kapitalizmust tartja a társadalom lehetséges állapotának és egyben a jövőjének is, és durván megfogalmazva ugyanezt tartja a jobboldal is. Tehát annak megítélésében, hogy Nagy Imre milyen nézetben halt meg, véleménykülönbség köztünk nem lehet.

Arról, hogy Nagy Imre kommunista volt, és hogy ezt hogyan ítélik meg ezen az oldalon, szabad legyen nekem személyes, de azt gondolom, nem egyedülálló véleményt mondani, mint egy polgári értelmiségi család tagjának vagy sarjának, ahogy ezt mondják, amely családban kitelepítés is volt, üldöztetés is volt, amely családnak ilyen-olyan tagjait osztályidegennek, “egyébö származásúnak - mi voltunk a legszerencsésebbek -, megkülönböztető, diszkriminatív jelleggel “értelmiségiö-nek aposztrofáltak az ötvenes években.

Tudniillik én most a Nagy Imréhez való viszonyt illetően nem az ’56-os forradalomról szeretnék beszélni. Arról nagyon sokat beszéltünk, hogyan értékeltük Nagy Imrét, és azt hiszem, azt sem lehet mondani, hogy Nagy Imre ’56-os szerepét illetően olyan éles véleménykülönbségek lennének; valamennyien - ezt a legőszintébben mondom - mélyen meghajlunk az előtt, amit Nagy Imre az ’56-os forradalom során tett. Még az első néhány napig - nem tudom, ez megingásnak nevezhető-e abban a történelmi helyzetben - nem találkozott a forradalommal, de utána igen, és valóban vértanúságával tett hitet az ország szabadsága és a nép mellett. De mi volt előbb?

Nem véletlenül utaltam a családi indíttatásra. Mert most, ha már arról beszélnek, hogy hogyan viszonyul a jobboldal, a polgári társadalom Nagy Imréhez, akkor azért egyszer már hadd mondjuk el mi is, akik polgári származásúak vagyunk, akik ehhez a társadalomhoz tartoztunk. Az én családomban Nagy Imre nevét mindig is összekötötték, már 1953-tól kezdve, a kitelepítések megszüntetésével, az internálások megszüntetésével, a csengőfrász megszüntetésével, egyáltalán a kommunista rendszer ’49-től ’53-ig terjedő, elviselhetetlenül terrorista formájának megszüntetésével. És igenis a polgári társadalom Magyarországon úgy élte meg, hogy ezt az embert ezért szerette. Tudta, hogy kommunista, tudta, hogy nem úgy gondolkozik, mint ő, de a szemléletében, a gondolkodásmódjában élesen megkülönböztette az összes többi kommunistától. Ez már ’53-54-ben így volt. Mert Nagy Imrétől kaptuk mi, a polgári társadalom az első tisztességes emberi szót. Nagy Imre mondta ki 1954-ben a Népfront kongresszusán, hogy kilenc és félmillió magyar szíve együtt dobban. Meg is támadták érte Moszkvában, hogy nacionalista meg kispolgári. Mert ő is azt mondta, hogy hazánk legyen bokréta a földön - egy ilyen képletes hasonlatot mondott; elnézést, ha most a késői órán talán nem idézem pontosan.

Nem akarok én ezzel a kérdéssel többet foglalkozni, de kérem, higgyék el, hogy nekünk Nagy Imre a maga tiszta értékeivel, életútjával, ami persze egy irány volt - még erre majd mindjárt külön kitérek -, mély tiszteletet ébresztett, és igenis számunkra nem kérdéses az ő nagyságának az elismerése. Annál is inkább, mert azt is nézni kell egy emberi és egy politikai pályafutásban, hogy valaki honnan indul és hová jut.

Ezt azért mondom el, mert tessék azt az olcsó érvelést most már mellőzni, hogy nekünk Nagy Imre személyével lenne valami bajunk, legyen szó akár erről az országgyűlési határozatról, akár más, az 1956-os forradalom és szabadságharc eszmei örökségéről és az ezzel kapcsolatos kérdéseknek a megítéléséről. Alapvetően hamisak és alapvetően sértőek is ilyen feltételezések és ilyen állítások a mi irányunkban. Ez az egyik, amit itt feltétlenül el akartam mondani.

A másik pedig, elnézést, egy kis jogászkodás lesz, mert szeretném megmagyarázni, hogy nekem bizonyos politikai, itt elhangzott érveken túl - sokféle volt, nem akarok ebbe részletesen belemenni - jogászilag mi a bajom ezzel az országgyűlési határozati javaslattal.

(19.30)

Egyszer már egyébként belekezdtem egy kétpercesben, és elmondtam, hogy a Házszabály egyszerűen rendelkezik arról, hogy a parlament az ünnepségeit hogyan tartsa és szervezze meg. Rugalmasan határozza meg, nem sorol föl eseményeket, nem sorol fel konkrét dátumokat, hanem egyszerűen általánosságban arról szól, hogy a házbizottságnak kell erről intézkednie. És én azt mondom, hogy ez minden ünneplésre méltó alkalomra megfelelő, elegendő, rugalmas, kellő és jó szabály. Nem kell ezt tovább cifrázni, nem kell keresgélni, nem kell leltárba venni, hogy milyen évfordulókról lehet szó, mert lehetnek sokfélék, lehetnek visszatérőek, lehetnek egyediek; például a millennium, emlékezzenek vissza, 2000. január 1-jén itt voltunk délután, és itt ünnepeltük meg a magyar államiság ezeréves évfordulóját. Más ilyen egyedi ünnepeket is lehet mondani: a forradalom és szabadságharc 150. évfordulóján az Országgyűlés 1998. március 15-én itt külön egy ünnepi emlékülést tartott.

Tehát megvan ennek a maga liturgiája, megvan ennek a maga szokásrendszere, mindenféle országgyűlési határozat nélkül is. És működik, soha nem volt ezzel probléma. Sok mindenben nem tudott ez a parlament megállapodásra jutni, de azért abban, hogy hogyan tartson meg ilyen ünnepeket, abban mindig.

Ezért gondolom tehát, hogy ez egy fölösleges határozat. Nem azért mondom, mert Nagy Imrével van bajom - nevetséges ez a feltételezés.

Azért mondom, mert ez egy fölösleges határozat. És én most nem foglalkozom azzal, hogy önök ezt miért terjesztették elő, itt sok politikai vélemény elhangzott; én most másról szeretnék szólni, más elemet szeretnék ebbe a vitába belevinni, ezen kívül. Tehát ez egyszerűen fölösleges.

A második pont - ugyanez egyébként -: “elhatározza az Országgyűlés, hogy ünnepi megemlékezését a jövőben a történelmi lobogók jelenlétében tartjaö. Miért, eddig nem abban tartotta? Hát minden ünnepen itt bevonulnak a történelmi lobogókkal! Minek ezt most kimondani? És ott van a lyukas zászló - már bocsánat, hogy így mondom, Balsai képviselő úr -, ott van az 1956-os zászló. Az én szívemben e nélkül az országgyűlési határozat nélkül is történelmi zászló az 1956-os zászló!

A házbizottságban megegyeztek, hogy milyen lobogókat vagy zászlókat tekintünk történelmi zászlóknak vagy lobogóknak. (Felmutatja a kezében lévő papírt.) Ha most ezt jogilag meg akarjuk fogalmazni, akkor bele kell menni, bocsánatot kérek, nyolc-tíz oldalas szöveg leírásába. Én az egyetemen alkotmányjogot tanítok, és az alkotmányban meg van jelölve, hogy a Magyar Köztársaság címere milyen. És akkor leül a diák vizsgázni, és szegény elkezdi mondani a hat-nyolc soros szöveget, hogy a Magyar Köztársaság címere egy kettősen ívelt, hajlított pajzs, amely háromszor-négyszer vágott… - és hosszú mondatokon keresztül leírják azt a címert, amit Kossuth-címernek nevezünk hagyományosan, és aminek a tetején ott a Szent Korona.

Most tessék csak fölnézni, ott van az elnök úr mögött, egy-kettő-három-négy-öt-hat, a történelmi nagy családok zászlaja. (Felmutat a zászlókra.) Most én penzumul adom, hogy mondjuk, a Zápolyáknak a címerét - az a Habsburg-Lotharingiai-ház címere előtti utolsó, az ötödik címer - írják körül. Mert ha a történelmi lobogókat jogszabályban le akarjuk írni, hogy hogyan néznek ki - ebben egyébként ez nincs benne -, akkor ezt tüzetesen le kell írni!

Hát kell a mi életünket így bonyolítani? Van ennek értelme? Van ennek szüksége? (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Nem működtek ezek a dolgok - bocsánat, elnök úr, befejezem - enélkül is?

Természetes, hogy az Országgyűlés, amit meg kell ünnepelni, megünnepli. Hogy mit tekint történelmi zászlónak, azt meg fogják állapítani a frakciók egyeztető fórumán, a házbizottságban, azt is, hogy mit ünnepeljenek meg pontosan, milyen eseményeket, miként és hogyan. Ez eddig is működött, erre a házbizottságnak (Az elnök ismét csenget.) megvan a felhatalmazása, és higgyék el, hogy teljesen fölösleges, teljesen értelmetlen ennek az országgyűlési határozatnak a külön megalkotása.

Én egész egyszerűen e szakmai szempontokkal egészíteném ki azokat a politikaiakat, hogy ha zavarja...

ELNÖK: Képviselő úr!

DR. SALAMON LÁSZLÓ (Fidesz): Bocsásson meg, elnök úr, tényleg fegyelmezetlen vagyok, de ezt a mondatot vagy gondolatot hadd fejezzem be.

De ha zavarja önöket az a politikai indok, amiket itt elmondtak a képviselőtársaim, mert önöket irritálja, akkor felejtsék el. Kérem, hogy hallgassanak az én szakmai érveimre, és tegyük ezt félre. Nincs erre az országgyűlési határozatra az égadta világon semmi szükség! (Taps az ellenzéki padsorokban.)