Felszólalás adatai

MÉCS IMRE, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Úgy látszik, ez a személyes emlékezések napja számomra is. Október 23-a és június 16-a is szorosan kapcsolódik az életemhez. Október 23-a örömünnep volt, csodálatos nap, s nemcsak az idő szépíti meg, hanem valóban gyönyörű volt, amikor kart karba öltve indultuk meg a Műszaki Egyetemről a Bem tér felé, hogy szolidaritásunknak adjunk kifejezést. Nem tudtuk, hogy forradalmat fogunk csinálni, hogy szabadságharccá válik békés menetünk, ahol egyszerűen csak a lengyel nép mellé akartunk állni, csak a szolidaritásunkat, együttérzésünket akartuk kifejezni.

(18.10)

Akkor ott, menet közben alakult ki a lyukas zászló is, amikor az egyik Fő utcai ablakból a hivatalos szovjet címerhez hasonló címert kivágták egy piros-fehér-zöld zászlóból, akkor úgy nézett ki, mintha a tizenhetedik köztársasága lettünk volt a Szovjetuniónak.

Éjjel a Rádiónál éreztem, hogy a mi reformokért küzdő polgári mozgalmunk, bár akkor ez a szó nem volt alkalmas ennek a kifejezésére, átcsapott forradalommá, és hajnalban, amikor az első szovjet harckocsik végigcsörömpöltek a József körúton, akkor az egész átcsapott szabadságharccá, úgy, ahogy a magyar történelemben lenni szokott, hányszor, de hányszor volt ez.

Június 16-a bent ért a siralomházban. Reggel furcsa csend volt, nem csörömpöltek az ajtók, nem rohangáltak a házi munkások, kegyetlen csend volt, és a börtönben nagyon furcsa, amikor már ébresztőnek kellene lennie, semmi, csend. Egyre nyugtalanabbak lettünk, nem tudtuk, mi ez, és vagy másfél órával később kattantak a kutyák, jöttek a házi munkások, hozták a reggelit, és az egyik besuttogta a tátikán, a cellaajtón, hogy megölték őket, felakasztották őket. Kit? Imre bácsit és Malétert és Gimest. Rettenetes volt!

Tehát velük is megtették, Magyarország törvényes miniszterelnökével, aki nem mondott le, nem volt hajlandó lemondásával szentesíteni a quislinghatalmat, az idegen hatalmat. Ez rettenetes volt, hiszen akkor körülbelül 140-150-en vártunk ott sorsunk beteljesülésére. Ezután indult meg igazán a nagyüzem, egészen ’62-ig tartott.

Egyetértek azzal, hogy Nagy Imre miniszterelnök és társai… - sok száz társáról van itt szó, ahogy ’89. június 16-án is ezt mondtuk, ezt hirdettük, nem tudtuk mindenkinek a koporsóját odavinni a Hősök terére, mert tele lett volna koporsókkal. Nagy Imre szimbólummá vált, és szimbolikus az is, hogy a családja nem engedte, hogy külön sírhelyre temessék, ugyanoda temették, a fiúk és lányok közé.

Úgy gondolom, helyes, hogy az Országgyűlés saját maga számára és az államapparátus számára határozatot hoz, hogy megünnepelje; nem tudom, hogy ünnepi ülésről van szó vagy valami másról, szűkszavú az előterjesztés, de úgy gondolom, hogy ezt támogatni kell. És megint azt szeretném mondani, mint az előbbi alkalommal, hogy ez nagyon lecsupaszított javaslat, úgy gondolom, egy-két szóval kiegészítve elfogadhatóvá lehet tenni mindenki számára, hiszen a június 16-ák segítették a változást, a kibontakozást - a forradalom harmincadik évfordulóján, június 16-án is megünnepeltük és később is. ’89. június 16-án az a hatalmas, gyönyörű együttállás, tömegdemonstráció, ami a temetés kapcsán kialakult, az adta meg a rendszerváltás legitimációját, mert addig nem volt semmiféle legitimáció, akkor segítettek a halottak nekünk. Tehát meg kell Nagy Imréről és a társairól együtt emlékezni, mert ők együtt voltak, és Nagy Imre nem volt hajlandó tőlük elszakadni, utolérte őket, erről már beszéltünk.

Az is fontos momentuma ennek a javaslatnak, hogy a szabadságharc jelképévé vált lyukas zászlót besoroljuk a történelmi ereklyék, a történelmi zászlók közé. Itt is hadd mondjam el, hogy ’89 végén a román forradalomban a románok ugyanezt tették, nem azért, mintha minket akartak volna utánozni, volt valami közös bennünk, a szabadságát kereső népeknek megvan a közös akarata, és annak is szimbóluma a lyukas zászló, csak kicsit más a trikolór. Ez is helyes.

Azt gondolom, hogy tizenkét évvel a rendszerváltás után, tizenkét évvel azután, hogy konszenzussal tényleg egy példaszerű jogi keretet hoztunk létre, az európai jogállam keretét, és még az előző pártállami kormányzat és pártállami parlament szavazta meg szóról szóra azokat a törvényeket és azokat az alkotmánymódosításokat, amelyeket a Kerekasztalon dolgoztunk ki; úgy gondolom, ezután el kell fogadnunk azt, hogy nagyon sokan vannak, akik forradalomnak érzik a forradalmat, és azokat is el kell fogadnunk, akik most már forradalomnak tekintik a forradalmat. Mert iszonyatos butítás volt és az agyaknak tényleg az elkocsonyásítása, emlékezzünk, hogy milyen tankönyvek voltak, a pedagógusok miket voltak kénytelenek mondani, végül pedig már csak nem is emlékeztek rá, még ellenforradalomként sem, Kádár is próbálta eltemetni.

Úgy gondolom, hogy azokat is el kell fogadnunk, sőt tisztelnünk kell, akik hajlandók szembenézni a múltjukkal és megváltoztatják a véleményüket, mert ez a forradalom közös kincsünk, még azokkal is közös, akik akkor lőttek ránk, de nagyon kevesen voltak, és később belátták, hogy ez bűn volt, belátták, hogy ez hiba volt. (Dr. Kosztolányi Dénes: Egyet mondjál, aki belátta!) Vannak sokan, hidd el! (Dr. Kosztolányi Dénes: Persze! - Az elnök csenget.) Hidd el, hogy vannak! Ide figyelj, nem lehet a népet leváltani, ezt értsd meg! Együtt éltünk mindannyian, a szüleiddel, a nagyszüleiddel végig. Legyen már vége ennek a gyűlölködésnek! Miért most, miért tizenkét évvel a megegyezés után? Próbáljuk az értékeinket közösnek tekinteni, engedjük meg, hogy másnak is érték legyen, ami nekünk!

Az SZDSZ javasolja a javaslat elfogadását némi módosítással, ezért az elnök urat is kérem, mint az előbb elnök asszonyt, hogy a holnapi nap végéig halasszuk el az általános vita lezárását.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)