Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársak! Tisztelt Országgyűlés! Magyarország sikere mindannyiunk közös ügye, és nekem az a meggyőződésem, hogy mindannyian ezt a közös sikert akarjuk. Ahhoz, hogy közös ügyünk legyen, ahhoz stratégiai kérdésekben az álláspontokat érdemes ütköztetni. A közös siker nem azt jelenti, hogy ugyanúgy gondolkodunk, de senkitől, egyetlen magyar képviselőtől nem vitatom el, hogy az országunk érdekét szolgálja. Engem az érdekel a jelenlegi vitában és a beterjesztett törvényjavaslatban, törvényjavaslatokban, hogy szolgáljae Magyarország jövőbeli sikerének ügyét mindaz, amit egyébként ebbe belefoglaltak.

A felszólalásom különböző aspektusokból kívánja megvilágítani, mit látok és mit nevezek a felsőoktatásban stratégiai távolságban sikernek, mi az, ami szolgálja, mi az, ami kétséges, és mi az, ami az én megítélésem szerint ellentétes, mert nem tudja szolgálni. Ezért első gondolatkörként, kérem, engedjék meg, hogy arról beszéljek, ez a modellváltásnak nevezett átalakítási kísérlet vajon emelie a felsőoktatás, az egyes intézmények színvonalát, vajon versenyképesebb lesze a magyar felsőoktatás, a megnevezett intézmények versenyképesebbek lesznek-e. Ebben a kérdésben mégiscsak rá kell világítani, hogy mi az a folyamat, amely miatt ez elő kell hogy kerüljön, és amellyel indokolják, én sok esetben vitatom.

(10.50)

Azt kell mondjam, tisztelt Országgyűlés, és itt ezen a ponton, tisztelt kormánypárti többség, hogy alapvetően a 2011-ben elfogadott nemzeti felsőoktatási törvénynek nevezett jogszabály egy olyan folyamatot tört meg, amelyet korábban, durván két évtizeden keresztül egymást követő kormányok hasonlóképpen, eltérő hangsúllyal, de irányát tekintve hasonlóképpen szolgáltak.

Ennek két alapvető fejezete volt. 1990-től nagyjából másfél évtizeden keresztül egy szükséges mennyiségi változás zajlott le a magyar felsőoktatásban, mert a rendszerváltozáshoz úgy érkezett el a magyar felsőoktatás, hogy Európában Albánia után mi bocsátottuk ki a legkevesebb diplomást. Az a döntés tehát, hogy mennyiségi változás legyen, több egyetem több hallgatóval, helyes döntés volt az egymást követő kormányoktól, Antall József kormányától egészen a mi egyik kormányunkig. De azt is lehetett látni, hogy ez a mennyiségi változás a minőségben kárt okozott, nem tudta tartani a magyar felsőoktatás azt a színvonalat, amit egyébként korábban elvártak tőle, és amit produkált, ezért helyes döntés volt, hogy másfél évtized után az a politikai-szakmai elhatározás került előtérbe, hogy immáron a minőségre, a színvonalra és nem a mennyiségre kell fektetni a hangsúlyt, így aztán a hallgatói létszám, az egyetemi berendezkedés, a felsőoktatási törvény többszöri módosítása ezt a célt szolgálta.

Tisztelettel emlékeztetem önöket arra, hogy a 2010 előtti utolsó felsőoktatásitörvény-módosítás nemhogy megteremtette az üzleti élet és a felsőoktatás közötti kapcsolatteremtés lehetőségét, hanem egyenesen motiválta, arra biztatta a felsőoktatás szereplőit, arra biztatta az üzleti élet szereplőit, hogy fogjanak össze: az egyik hozza a tőkét és a piaci tapasztalatot, a másik hozza a tudást, az infrastruktúrát, és a kettő együtt működjék. Azt kell mondjam önöknek, hogy a 2011-es felsőoktatási törvényük ezt a folyamatot megszakította, nem ismerte el, koncepciójában szakított egy két évtizedes hagyománnyal, és kimondottan rossz irányba vitte a magyar felsőoktatást, az egy szakmailag gyenge törvény volt, rossz.

Így aztán valóban iránymódosításra kényszerültek. Ugyan több mint fél évtizedbe telt, amire kihordták az iránymódosításnak legalább az alapját, és egy bizonyos stratégiában a „fokozatváltás” kifejezést használva, egy kétségkívül színvonalas, sok tekintetben általunk, általam is vitatott, de az irányát tekintve feltétlenül vitaképes dolgozatot, anyagot tettek le.

Az a kérdés, tisztelt kormánypártiak, tisztelt előterjesztő államtitkár úr, hogy a mostani beterjesztés vajon levezethetőe a kormány által elfogadott fokozatváltásból. Én azt állítom, hogy nem. Én azt állítom, hogy nem! Értem, hogy önök próbálnak kapcsolatot teremteni az önök által elfogadott stratégiai irány és a jelenleg beterjesztett törvény között, de ha nem a szlogeneket, hanem a tartalmat nézzük, akkor sajnálatos módon cáfolnom kell ezt az állítást. A „Fokozatváltás a felsőoktatásban” című dokumentum sem irányában, sem konkrétumában nem mondja ki, hogy alapítványi formában kívánják átalakítani a magyar felsőoktatást vagy legalábbis annak döntő többségét, sőt azt a szót, hogy „alapítvány”, az egész dokumentum három alkalommal említi meg: kétszer lábjegyzetben, a 15. és 16. oldalon, és egyszer a főszövegben, a 34. oldalon, összefüggéseiben pedig korántsem.

Ezért sajnálattal azt kell mondjam önöknek, hogy a két dokumentum között tényleges gondolati következtetés, következmény nincs. Ez a jelenlegi törvény nem azért fekszik előttünk, mert önök továbbvitték a „Fokozatváltás a felsőoktatásban” című anyagot, hanem valami egészen más miatt, amiről érdemes még beszélni.

Így tehát azt kell mondjam, hogy az, hogy az alapítványi formát választják a magyar felsőoktatás intézményei döntő többsége számára, nem szükséges ahhoz, hogy a versenyképességet, a mozgásteret bővítsék, mert az egyébként megvalósítható állami fenntartásban, egyébként meg megvalósítható alapítványi fenntartásban, de ezért, csak ezért egyáltalán nem szükséges az az átalakítás, amely a törvényjavaslatban előttünk van.

Hasonlóképpen a színvonal kérdésében javaslom, hogy nézzük a nemzetközi példákat. Itt el kell mondjak valamit: én nem hiszek abban, hogy a felsőoktatásban meg úgy általában nekünk bármit másolni kell; nem hiszek abban, hogy létezne a megváltó, csak önálló út. Nemzetközi példákat, rangsorokat annyiban kell tudni használni, amennyiben értékeljük és látjuk ezeknek a jelentőségét, de túlmisztifikálni nem kell, ugyanakkor mégiscsak ad egyfajta támpontot a saját felsőoktatásunk meg a nemzetközi felsőoktatás egymáshoz való viszonylatában is.

Én azt akarom, tisztelt Ház, hogy a magyar felsőoktatás intézményei ebben a sorrendben a lehető legjobb helyre kerüljenek; nem ettől várom a megoldást, de egyébként nem tartom lényegtelennek. Sajnos, ha itt nem általánosságokban beszélünk, hanem konkrétan, akkor nem látom, hogy ez a jelenlegi elképzelés bármilyen módon ezen példák alapján alátámasztásra kerülne. Többször elhangzott, hogy még Közép-Európában, tehát a mi térségünkben is lemaradt a mi felsőoktatásunk, merthogy a környező országok és a környező egyetemek más rangsor más besorolását birtokolják. Ez egyébként így van, csakhogy akkor nézzük meg konkrétan!

Tisztelt Országgyűlés! A Bécsi Egyetem a legelfogadottabb rangsorban a 150. helyen van, és tisztelettel közlöm önökkel, hogy állami fenntartású egyetem. A prágai Károly Egyetem ugyanebben a rangsorban a 260., meg sem kérdőjelezi senki Csehországban, hogy ne állami egyetem maradjon. A krakkói Jagelló Egyetem a 326., messze megelőzve a legszínvonalasabbnak nevezett magyar egyetemet, természetesen állami egyetem. Ha egy kicsit tágabban kitekintünk, és a mi hagyományainkat is figyelembe vesszük, a Karls Ruprecht Universität Heidelberg a világrangsorban a 64., Baden-Württemberg tartomány, ebben az értelemben az állam kizárólagos tulajdona. A Göttingeni Egyetem, sok egykori magyar diák alma matere, a 195., teljes egészében állami egyetem. Az Alma Mater Studiorum Bologna, amely híres a mi történelmünkben is, a 160., állami egyetem.

A világranglista első száz egyeteme közül, amelyben egyébként tipikusan angol vagy amerikai, három szingapúri, ausztrál és két svájci, illetve az előbb említett német egyetem van, egyetlenegyet nem tudnak mondani  egyetlenegyet sem! , amelyik állami fenntartásúból alapítványi fenntartású lett; egy sincs, se az 1., se a 99. Van olyan egyetem, amely állami fenntartásúból alapítványi fenntartású lett: a finnországi Alvar Aalto Egyetem, és az Alvar Aalto Egyetem a 124. ebben a rangsorban.

Ebből, tisztelt képviselők, a következő következtetést kell és szükséges levonni: egy egyetem lehet jó, ha állami fenntartású, és lehet jó, ha alapítványi fenntartású, egy egyetem lehet gyenge, ha alapítványi fenntartású, és lehet gyenge, ha állami fenntartású. A fenntartótól nem függ a felsőoktatási intézmény színvonala, még pontosabban: nem ettől függ.

Ezért tisztelettel kérem annak elismerését és beismerését, hogy a modellváltás, ami egyébként fenntartóváltás, önmagában semmilyen színvonalemelést nem hoz, nem is fog hozni, nem ezen múlik a színvonal. Tehát ha önök az országunk sikerét célozzák meg, és ebben nyilván közösek vagyunk, akkor ki kell mondani, hogy az az eminens része a törvénynek, hogy egyébként legyen modellváltás, mert az a színvonalemelés előfeltétele, hamis, nem igaz.

(11.00)

A második kérdés az a belső szerkezet, amelyet önök javasolnak a modellváltó felsőoktatási intézményeknél. Az előbb említett alapítványi forma és az alapítványi jogokat gyakorló kuratórium létrehozatala és összetétele, tudniillik hogy tulajdonosváltás zajlik és történik, szintén igen jelentős kritikája mindannak, amit az elmúlt durván egy évtizedben tettek.

Először is az, hogy egy testület  nevezzük akkor ezen törvényjavaslat szerint kuratóriumnak  a saját későbbi összetételéről, az összetétel változásáról, esetleges pótlásról vagy bárminemű, a belső működését tekintő meghatározó személyi és koncepcionális kérdésről önmaga dönt, tehát önmaga dönti el, hogy ki legyen egy későbbi tagja szükség esetén, ezt autonómiának feltüntetni egész egyszerűen ostobaság. Ez nem autonómia, ez feudalizmus, a feudális testületekre voltak ilyenek jellemzők  Magyarország történetében egyébként a feudalizmus messze jelen van 1990-ig a legkülönbözőbb társadalmi formákban , hogy egy testület a belső szabályairól, belső összetételéről önmaga dönt. Önök egy, a magyar történelemben nagyon jellemző, ám azt gondoltuk, hogy a rendszerváltással meghaladott intézményi jellemzőt hoznak be, amikor a kuratóriumok esetében a kuratórium működése, összetétele dolgában, esetleges személyi kérdések ügyében arra jogosítják föl, hogy önmaga döntsön. Ez feudalizmus, ez nem autonómia.

Így aztán nem lehet azt a példát hozni, hogy de vannak olyan intézmények, egyetemek, ahol például egy adott város, Berlin városának polgármestere milyen tisztséget tölt be. Tudniillik önök a kuratórium elnökét és tagjait néven nevezik, nem a mindenkorit, merthogy nem egy név szerepel Berlin esetében, számos amerikai egyetem esetében, hanem egy tisztség, a kormányzó, és nem egy név; Berlin kormányzó főpolgármestere, és nem egy név. Itt meg csak a tisztesség kedvéért hadd ne nevezzek egyvalakit néven, mert ugyanúgy illik a többire, és senkit nem akarok megbántani. De hát hogyan merészeli egy adott kormány a jelenlegi kormány aktív miniszterét, minisztereit személyükben betenni egy olyan kuratóriumba, amelynek összetételén egyébként a későbbiekben a törvény szerint nem lehet változtatni? Nem arról van szó, hogy Magyarország igazságügy-minisztere, hanem egy megnevezett személy. Nem arról van szó Berlin esetében, hogy egy megnevezett személy, hanem a várost vezető, választott tisztségviselő, ezzel tehát takarózni nem lehet.

A belső szerkezet ugyanakkor a kuratórium teljhatalmát hozza, a rektor jelentőségét stratégiai kérdésekben jelentősen csökkenti, a szenátus szerepét stratégiai kérdésekben egyszerűen szimbolikussá teszi, és ehhez képest az a kegy, hogy a szenátus a felügyelőbizottságba tagot delegálhat, micsoda nagyszerű, azért valljuk meg, inkább cinizmus, mint szakmai megalapozottság.

Nem beszélve azokról a tisztségekről, amelyeket épp önök hoztak létre, lásd: kancellári tisztség és működés, amelyet már a miniszterelnöki biztos úr is erőteljesen kritizál, továbbá a konzisztóriumok kérdése, amelyekről meg már szó sincs. Ez nem azt mondja, hogy valamiféle stabilitás jellemzi az önök felsőoktatás-politikáját, valamiféle kontinuitás, épp az ellenkező: ez diszkontinuitív. Ez állandóan szakít, újabb és újabb dolgokkal kísérleteznek, mert valójában és igazából a felsőoktatás jövőjéről önöknek nincs hosszú távú, stratégiai képük, hanem fél évtizedenként változtatnak ezen, megcáfolva saját korábbi önmagukat.

Vegyük a finanszírozás kérdését  jelentős dolog , miből, hogyan gazdálkodik egy egyetem. Itt azt kell mondjam, hogy szintén különböző megoldásokat kell hogy válasszanak, hiszen az, amit példaként említenek, az elsőként végrehajtott modellváltást a Corvinus Egyetem esetében, ott önök a közös vagyon, a magyar közös vagyon részvénypakettjei egészéből jelentős és stabilitást biztosító két jelentős csomag meghatározó részét tették le a Corvinus Egyetem finanszírozási alapjaként, csak rá kell jönni, hogy ezt minden esetben minden egyes intézménynél nem tudják megcsinálni.

Így aztán azt mondják az 1. § (4) bekezdésében  idézem  a finanszírozás kérdéséről: Magyarország mindenkori költségvetésének tervezésekor előresorolt tényező az adott intézményeknél a finanszírozási feltételek biztosítása. És ha nem? És ha nem? Hogyan tetszenek egy demokráciában előre rendelkezni mindenkori költségvetésről, vitatva a mindenkori kormány jogát egy nem nemzetközi szerződésben rögzített egyfajta kötelezettségvállalás dolgában? Hogyan gondolják azt, hogy a mindenkori kormány legeminensebb feladatát korlátozzák, tudniillik hogy a bármikori kormány hogyan állítja össze a szavazópolgárok által megadott legitimitással élve az ország költségvetését, és hogy abban mi szerepeljen előresorolt tényezőként és mi nem?

Hogyan tudják önök garantálni azon felsőoktatási intézmények számára azt a finanszírozást, amikor a tulajdont a közös vagyonunkból elveszik, átadják egy kuratóriumnak, és azt a tulajdont, amiről a magyar állam lemond, a magyar állam finanszírozza? Hogyan képzelik ezt hosszú távú kötelezettségvállalásként? Tessék megmondani nekem, hogy tizenegy év múlva milyen kormány lesz Magyarországon! Milyen kormány az, amelynek egyébként önök egy belpolitikai, tehát nem nemzetközi szerződésben rögzített kötelezettségvállalással megkötni merészelik a kezét? Ez minden tekintetben távol áll a demokratikus vonásoktól.

A finanszírozás kérdésében hasonlóan fölmerül az európai uniós források  valóban jelentős mennyiségű forrás  felsőoktatási kihelyezése. Kérem, aki azt vitatja, hogy a felsőoktatásnak meg általában egy adott területnek jó, hogyha felügyelt módon pénzt kap, az ostoba, vagy nem szolgálja ennek az országnak, ennek a nemzetnek az érdekét. De tisztelettel tudósítom önöket, hogy ebből az európai uniós forrásból önök nemcsak azon egyetemeknek szánnak, amelyek a modellváltást végrehajtják, hanem kijelentették, hogy azoknak is, amelyek nem hajtják végre a modellváltást, például az én munkahelyemnek és eredendő egyetememnek. Nagyon helyes, őszintén rendben van!

Az, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem és más egyetemek, amelyeknél a modellváltás jelenleg nem szerepel, kapnak ebből a forrásból, azt bizonyítja, hogy szükségtelen a modellváltás csak azért, hogy európai uniós forráshoz jusson, mert olyan egyetemek is kapnak az európai uniós forrásból, amelyek nem teszik meg a modellváltást. Magyarul: ez sem olyan, ami a színvonal esetében megkövetelné a modellváltást.

Hasonlóképpen meg kell vizsgálni azt is, hogy mi az, amire egyébként tapasztalatunk már van, mi az, amire még várni kell, mert nincsen meg. Nincs olyan szakmailag komolyan vehető szereplő és intézmény, amelyik ne azt mondaná, hogy a felsőoktatásban legalább három tanévnek, tehát négy naptári esztendőnek el kell telnie egy jelentős átalakítás megítélésekor. Ez a tapasztalategyüttes még a Corvinus esetében sem áll rendelkezésünkre. Nem lehet azt mondani, hogy a Corvinus átalakításának a tapasztalata olyan, hogy példa lehet a magyar felsőoktatás egyéb intézményeire. Egyébként vannak biztató jelek és vannak nagyon negatív jelek. Nem tudom még azt mondani ennyi idő elteltével, hogy jó vagy rossz, azt viszont biztosan tudom mondani, hogy ezen példa alapján tévedés a magyar felsőoktatás döntő intézményeit átalakítani.

Még egy rövid gondolatban, kérem, engedjék meg, hogy elmondjam, különbséget kell tenni szakirányú intézmény és tudományegyetem között. Minden erőmmel és minden módon ellenállok és szembeszállok azzal, hogy a vidéki tudományegyetemek ilyen átalakítása megtörténjék.

(11.10)

Ahogy fölvethető és vitaképes dolog egy szakirányú egyetem egy adott szakma, egy adott terület, legyen az agrárium, az informatika vagy a borászat, hogy ezt vitassuk meg, úgy minden tudományterületet átfogó tudományegyetem esetében minden példa nélkül, mert egyetlenegy nemzetközi példát nem tudnak mondani, egyetlenegyet sem a világon, ahol tudományegyetemet állami fenntartásból alapítványba adnak, és önök a teljes magyar vidéki tudományegyetem-hálózatunkat átadják, Pécset, Szegedet, Debrecent. Bűn! Azért bűn, mert önök sem tudják, hogy mi lesz belőle, mert nem lehet ráhúzni semmiféle tapasztalatot.

Ezért azt kell mondjam összegezve, hogy szakmai okokkal meggyőzően nem indokolható ez a jelenlegi törvénytervezet. A háttérben az én megítélésem szerint nem szakmai példák és nem szakmai okok vannak. A hatalmat látom, nem a szakmai meggyőződést. Azt látom, hogy ennek a törvénytervezetnek az alapja nem egy szakmai elhatározás, hanem politikai ok. Az ok a hatalom, a hatalom átmentése, a szellemi és intellektuális tér elfoglalásának kísérlete. Ha szakmai okokkal bizonyítható lenne, vitatkoznék vele, de meggyőzhető lennék; de mivel a hatalmat látom ezen törvény indokaként, a hatalom átmentését és a szellemi-intellektuális tér elfoglalásának kísérletét, nem támogatom, ellenzem, és mindenkinek azt ajánlom, minden képviselőnek, hogy szavazzon nemmel. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki sorokból.)