Felszólalás adatai

(22.30)

1948. augusztus 20-án Rákosi Mátyás Kecskeméten mondott egy beszédet. Ezt a beszédet mint kisdiák én is hallottam, és akkor hallottam életemben először azt a szót, hogy kulák. Amikor hazamentem, megkérdeztem édesanyámat, hogy milyen szó ez. Ő sem tudta. Egész másra gondoltunk mind a ketten. De aztán megtanultuk, és nagyon sokan megtanulták, hogy mit jelent ez a szó, hogy kulák, hisz ettől kezdve indult el módszeresen a magyar falu és város, mezővárosok középparasztságának üldözése, munkájuk lehetetlenné tétele. Huszonöt kataszteri holdat, nem hektárt, hanem kataszteri holdat meghaladó tulajdon, vagy öt hold szőlő vagy gyümölcsös, vagy cséplőgép, vagy malom tulajdonosa felkerült a hírhedt kuláklistára.

Elindult az, amit ma már nem tudnak fiataljaink, ha azt hallják, hogy padláslesöprés. Nem a tavaszi nagytakarításról volt szó, hanem arról a szörnyű beszolgáltatási rendszerről, amikor a fejadag mennyiségű gabonát is le kellett adni, és a családnak nem maradt a mindennapi kenyérre valója sem.

Falusi lelkipásztorként - illetve már azóta város - találkoztam nagyon sok olyan középparaszt gazdával, aki egy életre megnyomorodott ebben nemcsak azért, ami vele történt, hogy elhurcolták, hogy megkínozták, hanem inkább azért, mert elűzték a gyermekeiket. Ugyanis nemcsak a lakásukból rakták ki őket és telepítették be egy melléképületbe, kiskonyhába, hanem a gyermekeiket nem vették fel iskolába, az osztálykönyvben ott volt minden gyerek neve mellett, aki ilyen származású volt, egy nagy "K" betű - szégyellték. Szégyellték. Saját feleségem még ma is könnyes szemmel beszél arról, hogy mit kellett átélnie 7-8 éves kislányként.

Középiskolába nem mehettek, nem vették fel őket, legfeljebb messze, távol a lakóhelytől. Ennek következménye lett az, hogy kiürültek a magyar falvak, és ma hiányzik egy korosztály a községekből, a falvakból, mert az akkori tizenévesek, huszonévesek megutálták a falut, a földmunkát, mert azt mondták, hogy ha ez a köszönet érte, akkor nem érdemes ott maradni, és sajnos nem is lehetett őket - legalábbis sokukat - visszahozni a falvakba.

A megbélyegzés mindennapos volt. Olvasva az akkori idők leírását vagy akár az akkori idők újságjait, tele volt gúnyrajzokkal, a köpcös, pipázó nagygazda, kulák, aki kizsákmányolja a szegényparasztot. A kizsákmányolás azt jelentette a valóságban, hogy háromféle beszolgáltatás volt. Volt egy 50 százalékos, volt egy 100 százalékos és volt egy 200 vagy 300 százalékos mértékű attól függően, hogy a szegényparaszti vagy az általuk középparasztnak nevezett vagy éppen a kuláknak nevezett emberről, családról volt szó. Valamelyik nap eljött hozzánk egy izsáki asszony, aki most már 78 éves, és sírva mondta el, hogy évekig az édesanyjával egy ágyban aludtak a kiskonyhában, a testvére és az édesapja pedig az istállóban. Így éltek ezek az emberek éveken keresztül.

A katonakort elért fiatalok lapátos katonák lettek, akiket a legkeményebb munkára fogtak, de a felügyelőik a volt nyilas keretlegények és ávós keretlegények voltak, akik kínozták őket. Amikor 1953 júniusában Nagy Imre eltörli a kuláklistát és bizonyos amnesztiát hirdet, írd és mondd, 600 ezer kihágási ügyben hirdették meg az amnesztiát, mert 600 ezer ügyben folyt a kuláknak nevezettek ellen az eljárás. De még a Kádár-rendszer alatt is, '56 után is megbélyegzett volt az, aki kulákszármazású volt; akkor már nem kulákszármazásúnak nevezték, hanem osztályidegennek.

Ezek az emberek sem kárpótlást, de nem sok jó szót kaptak az elmúlt években, az elmúlt húsz évben sem. Úgy gondolom, kell hogy legyen egy nap, amikor rájuk emlékezünk, azokra, akik már nem élnek, mert beleroppanva talán sokkal hamarabb mentek el, mintha rendes munkát végezve és nem kínozva kellett volna élniük, de hajtsunk fejet a gyerekeik és az unokáik előtt. Tegnap, amikor bementem a Képviselői Irodaházban lévő irodámba, találtam ezt a kézzel írott levelet, Dabról írta valaki (Felmutatja.). Engedjék meg, hogy idézzek belőle: "Elvették házunkat, földünket, évekig egy dohos pincében húztuk meg magunkat, ahol természetesen nem volt se villany, de bútor is alig. Tönkretettek három generációt. Kárpótláskor semmit nem kaptunk vissza, családi házunkban olyan emberek laknak, akik jókor voltak jó helyen. A fiam és unokáim albérletben laknak, el lehet képzelni, hogy mit éreznek, amikor látják, hogy mások bitorolják nagyapáik volt házát, ami jogos tulajdonuk lenne.

(22.40)

Én már nyugdíjas vagyok. Egész életemben hátrányba kerültem, de még a fiam is, unokáim is látják az ősök szenvedését."

Amikor a fiataloknak ezt elmesélem, nem akarja senki sem elhinni. Mondjuk el fiataljainknak, emlékezzünk meg róluk, legyen egy napjuk! Én javasoltam június 29-ét, Péter-Pál napját, amely régi hagyomány szerint a betakarítás kezdetének napja és a parasztság ünnepe volt. Legyen minden esztendőben ez a nap a róluk való megemlékezés!

Határozati javaslatomat módosítani szeretném, elfogadva a mezőgazdasági bizottságnak a javaslatát, és így hangozna: 1. Az Országgyűlés jelen határozatával fejezi ki a kommunista diktatúra idején a magyar középparasztsággal szemben tanúsított kegyetlen üldözés és megkülönböztetés elítélését. 2. Az Országgyűlés javasolja, hogy a kuláküldözés történetéről, körülményeiről méltó módon, rendszeresen kerüljön sor megemlékezésre, amelynek során a fiatal nemzedékek megismerhetik a magyar középparaszti réteg szenvedését. 3. A megemlékezés napja minden év június 29., Péter-Pál napja, amely régi hagyomány szerint a betakarítás kezdetének napja, a parasztság ünnepe volt.

Tisztelettel és bizalommal kérem a képviselőtársakat határozati javaslatom megvitatására, elfogadására, az üldözöttekről való megemlékezésre. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)