Felszólalás adatai

DR. KIS ZOLTÁN környezetvédelmi és vízügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A homokhátság vízzel történő ellátása, illetve az a folyamat, ami ott elindult, és annak visszafordítása bizony nem lehet egy kiragadott kis belső probléma megoldása, összességében kell kezelni. Ennek okán született az Országgyűlésben már két országgyűlési határozat, született több kormánydöntés; gyakorlatilag 1996 óta a mindenkori kormánynak egyik megoldandó problémája a homokhátság és annak egységes kezelése, amiben nemcsak a víz visszatartása, a vízmegtartó képesség erősítése számít megoldandó feladatnak, hanem a vízutánpótlás is, illetve az öntözhetőség megvalósítása, ami mindig többirányú problémát vet fel. Egyrészt ha vízkormányzási dolgok jönnek előtérbe, akkor attól tartanak, hogy ez valamiféle természetvédelmi károkozást jelenthet; a másik a természeti, mint amire például ön utal, hisz ennek a vízmegtartásnak és ennek a közép-homokhátsági programnak, amit ön itt most felvázolt, elsősorban természetvédelmi értékei vannak, mert az a vízbázis, amit ott tart, az öntözésre egyébként nem alkalmas, tekintettel arra, hogy ezek a közvetett öntözőművek, amelyek a területen vannak, jelen pillanatban sem teszik lehetővé ennek a víznek a kimozdítását a tározói rendszerből.

Tehát ez egy eleme lehet a megoldásnak, ami összességében kell hogy illeszkedjen a homokhátság vízutánpótlási, valamint természeti erőforrások regenerálódási problémáinak a megoldásához, ami jelen pillanatban ott tart, hogy ennek a költségvetési igénye több tíz milliárd forint, az ön programjáé nevezetesen 4 milliárd, és ennek fenntartása évi 30-35 millió forintot jelent. Ennek meg kell teremteni részben a hátterét, pénzügyi hátterét, másrészt - ahogy az előbb is említettem - nyilvánvalóan az összefüggő rendszereket is be kell ebbe kapcsolni.

Azt hiszem, az a program, ami most elindult, még az előző kormány idején, amit a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésének hívtunk, az ki fog terjedni erre is.

(17.20)

Tehát nemcsak közvetlenül a Tiszára és a vízgyűjtő területére, hanem a vízháztartási problémák az Alföldön címmel működhet ez. Azt gondolom, hogy ebbe szervesen illeszkednek majd azok a technikai megoldások, amelyekről ön is szólt, meg nyilván azok is, amik a víz kormányzásával és a vízkészlet megtartásával, területen tartásával kapcsolatosak.

Én azonban azt gondolom, mielőtt ténylegesen elkezdenénk egy-egy ilyen munkát, azért ezeket a társadalmi vitákat ott helyben le kell folytatni, és látniuk kell az ott élőknek, hogy milyen garanciát kapnak, ha megváltozik az ökológiai környezet, tehát a gazdálkodási lehetőség, ez mennyiben jelent nekik jogszabályi és közgazdasági hátteret a vonatkozásban, hogy hosszú távon egy megváltozott tevékenység termelhet vagy hozhat annyi jövedelmet, hogy ott meg tudnak maradni. Mert most ez a legnagyobb probléma, hogy amikor arról beszélünk, hogy itt különböző élőhelyeket alakítunk ki, visszahozzuk a vizet, bizonyos területeken a természet közeli állapotot próbáljuk megteremteni, akkor az ott lakók attól tartanak, hogy kiszorulnak ebből a termelésből.

Ön is említette, hogy a mezőgazdasági termelés szerkezete változik - ez egyébként nem baj, ha változik; az a baj, ha ez a változás megszünteti a megélhetési forrásokat.

Ezért azt gondolom, ennek az egész alföldi programnak a kezelésében óhatatlanul szükséges lesz, hogy már a következő évtől kezdve mind a mezőgazdasági támogatásoknál, mind a tájvédelmi támogatásoknál és az agrár-környezetgazdálkodásnál egy olyan rendszer lépjen be, amelyik hosszú távon ad jogi, és még egyszer mondom, pénzügyi garanciát mindazok számára, akik ebben a tevékenységi körben benne vannak, mert akkor egy-egy ilyen program elindítása sokkal könnyebb, és nem társadalmi ellenállást vált ki, hanem mindenki számára megnyugtató, és ökológiailag is kívánatos tájgazdálkodáshoz vezethet.

Köszönöm szépen, elnök úr.