Felszólalás adatai

BÁRSONY ANDRÁS külügyminisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Frakcióvezető Úr! Tisztelt Országgyűlés! Néhány perccel ezelőtt néhány szót váltottunk Európáról. Az Európai Unióban bent lenni nyilvánvalóan többet jelent, mint néhány parlamenti képviselőt küldeni Brüsszelbe vagy rendszeres kormányzati tanácskozásokon részt venni. Az Európai Unió tagjának lenni minden magyar állampolgárra nem elsősorban kötelezettségeket, hanem lehetőségeket jelent, de egy dolgot mindenképpen kötelezettségként: oda kell figyelni arra, hogy mitől lett az Európai Unió az, amivé vált, és ahová mi szeretnénk belépni, és most már szándékaink, lehetőségeink szerint meg is fogjuk tenni ezt a lépést.

Európán a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években politikai botrányok sorozata söpört végig. Ha valaki végignéz ezen a folyamaton, azt látja, hogy valami egészen hasonló irányból indultak el ezek a folyamatok, mint amit mi most itt aposztrofáltunk és amit a frakcióvezető úr említett. Igen, bankbotrányok, különböző brókerbotrányok. Néhány országban ez odáig vezetett, hogy a legnemesebb politikai felderítői szándék természetesen elsikkadt a sárdobálás mögött, és volt olyan ország, amelyiknek az egész politikai elitjét elsodorta, nemhogy politikai elitjét személyében, hanem az egész pártrendszerét elsodorták ezek a botránysorozatok. (Dr. Répássy Róbert: Ez a Szovjetunió.) Rosszul tetszik emlékezni, képviselő úr. A soros elnökről van szó, ahol ma nem talál egyetlenegy olyan pártot sem, amelyik húsz évvel ezelőtt akár kormányon, akár ellenzékben volt. De ha ön úgy gondolja, hogy az ön által említett ország beletartozik abba a képbe, amit én az Európai Unió tagországainak aposztrofáltam, akkor, azt gondolom, ezt most nem szemináriumi képzés keretében fogjuk folytatni. (Derültség, taps a kormánypártok padsoraiban.)

Nos, tehát csak azt szeretném jelezni, hogy a magyar politikai közélet számára nem az a kérdés ebben a botránysorozatban, hogy ki tud a másikra egy nagyobb golyót rátapasztani, hanem az a kérdés, hogyan tudja kezelni ezt a problémát, tudja-e ezt a problémát úgy kezelni, hogy a saját pártja, a saját választói közege - függetlenül attól, hogy nem húz át a túloldalra - nem fog-e elfordulni a saját pártelitjétől, mert győzni, legyőzni valakit lehet egy nemtelen vitában, de véglegesen győzelmet aratni általában nem.

Meggyőződésem szerint ennek a vitának egyetlenegy pozitív kimenetele lehet: ha a parlamenti pártok tanulnak, ha a parlamenti képviselők tanulnak azokból a példákból - ha már saját jó példáink nincsenek saját történelmünk okán -, tanulnak azokból a példákból, amelyekből Európa a saját kára okán tanult, és amiért nagyon kemény tanulópénzeket fizettek egyes országokban teljes társadalmi vezető rétegek. Mert nem arról van szó, hogy el kell fedni valamit, ami botrányos, nem arról van szó, hogy nem kell felderíteni valamit, ami a társadalom tűrőképességének határain messze túlmegy, hanem arról van szó, hogy úgy kell megoldani ezeket a problémákat, hogy valóban a társadalom elégedettségét váltsa ki. Ez pedig nem oldható meg azzal, hogy a politikusok egymásról húzzák le a keresztvizet.

Meggyőződésem szerint ennek az egész botránysorozatnak - túlmenően azon, hogy természetesen a pénzügyi világ számára van nagyon sok tanulsága, amúgy egyébként jelezni szeretném, hogy a pénzügyi világ hozzá van szokva az ilyen botrányokhoz, szinte hetenként fordul elő az Európai Unió tagországaiban is hasonló botránysorozat - nem az a végkövetkeztetése, mint amilyen irányba a jelen pillanatban nálunk, úgy tűnik, a dolgokat néhány politikus terelni szeretné, hanem a végkövetkeztetésének csak annak kell lennie, hogy a pénzügyi normatívákat, a pénzügyi világ normatíváit kell hozzáigazítani ahhoz, amely kivezethet ebből a pénzügyi válságból abban az értelemben, ahogyan a pénzintézetek válságba kerülhetnek ennek a botránynak a kapcsán.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)