Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr, Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak! Tisztelt Miniszter Úr! Többször elolvastam a törvény szövegét. Kérem, nézzék el nekem, hogy szakmám miatt egy másfajta kontextusba helyezzem és értelmezzem mindazt, amit elolvastam, és elmondjam, hogy én, mi hogy értjük.

Először mégiscsak azt kell talán megértenünk, hogy a magyar nemzeti történelem és kulturális örökség hogyan áll össze, mekkora részéről beszélünk, és az a rész, amiről beszélünk, az egésznek mekkora egységét képezte. Akkor tudjuk elhelyezni a történelmünkben, miközben ebben a pillanatban át kell néznünk, át kell tekintenünk több évszázad kulturális örökségét. Először tehát egy történeti koordinátát akarok önök felé fölállítani, hogy ennek alapján próbáljunk vitatkozni. A koordinátában az első az idő. Ezek olyan távolinak tűnő dolgok. XVIII. századi kastély, XIX. századi bútor... Képzeljék el, hogy a magyar államalapítástól a mohácsi csatáig több idő telt el, mint a mohácsi csatától eddig a pillanatig. Az egy hosszabb időszakasz.

Kérem szépen, az időkoordináta mellett a térben is próbáljuk elhelyezni mindazt a nemzeti kulturálisörökség-részt, amiről most beszélünk. Arról van szó, hogy az a nyolcszáz-egynéhány kastély valóban a teljes nemzeti kulturális potenciális örökség mekkora része. A mohácsi csatáig terjedő magyar kulturális örökségnek nem vagyunk birtokában az eredeti egész egyharmadának. Az Árpád-házi uralkodók teljességének megmaradt írott forrásai az egész 15 százalékát teszik ki.

Kérem szépen, megpróbálom lefordítani, hogy ez mit jelent. Mindenkinek megvan a maga szakmája. Ez azt jelenti, hogy ha valaki az Árpád-házi magyar források egészét  mindet, az összeset  elolvassa, ami megmaradt, akkor a 15 százalékát ismeri meg az egésznek. Az 1526 előtti történelmünknek ez durván 35 százaléka. Az a kulturális örökség, ami egyébként nem maradt meg, bármilyen furcsa, nem a mi nemzeti történelmünk első fél évezredében pusztult el. A legnagyobb pusztítást a török elleni visszavívó háborúk okozták, innen néhány száz méterre, a Duna túlpartján a budai Vártól kezdődőden végig a felszabadított területeken.

Kérem szépen, azért gondoljanak bele, hogy Buda visszavívása előtt 25 évvel megvoltak még azok a mennyezeti freskók, amelyeket Mátyás király festetett. Az ajtófélfákon megvoltak még a Mátyás korabeli bejegyzések, vésések. Vagy gondoljanak Székesfehérvárra, a nemzeti temetkezési helyre, ami mind a mai napig vita. Történetesen olyan rombolás történt, hogy csontokat nem lehet összerakni, nemhogy épületeket. Majd utána, a Rákóczi-szabadságharc után a Habsburgok egy roppant téves döntésének eredményeként a váraink döntő többségét felrobbantották. Ezek után, hogy ha ezt el tudják helyezni egykori tanulmányaik nyomán a térképre, akkor azon területekről beszélek, ahol az egykori oszmán hódítás területe volt; következésképpen azokat, ahol nem volt, ez a pusztítás kevésbé érintette, de Trianon elcsatolta ezeknek a területeknek a döntő többségét, így aztán azt kell mondjam önöknek, hogy 1920 utánra egy egészen megváltozott nagyságrend az, amit a nemzeti kulturális örökség magyarországi, nem történeti magyarországi területén találhatunk. A XX. századi részekről volt szó, de ahhoz, hogy az érvelésemet megértsék, ezt el kellett mondanom.

A másik a nemzetközi tapasztalatok. Tudom, hogy néhány héttel ezelőtt az Egyesült Királyság egyik legjobb szakértője járt az országunkban. A Prince’s Foundationt a korábbi walesi herceg hozta létre, azóta ő az uralkodó, mind a mai napig ennek az alapítványnak ő az elnöke. 400 különböző történeti emléket kezelnek: kastélyokat, udvarházakat, birtokokat. Ott kétségkívül létezik egy olyan modell, amiben az eredeti magántulajdonos  merthogy nem volt állam, ami elvegye  vagy éppenséggel a koronára szállt birtokok és a magántőke közös kezelése történik meg.

Itáliában is van erről szó. Tisztelettel kérem annak sajátos megértését, hogy azért nem kellene ezt az összehasonlítást tenni, mert a mai Olaszország területén olyan mennyiségű egyházi emlék van  templom, egyházi birtok , amely különleges státuszt ad, ezért az összehasonlítás itt egyes esetekben lehetséges, de nem ténylegesen eredményt hozó.

(16.00)

Elhangzott a csehországi restitúció kérdése. Ez nagyon érdekes abban az értelemben, hogy a XX. század második felének történelmében több azonosság mutatható ki, mint különbség, következésképpen feltételezhető lett volna, hogy a ’90 utáni viselkedésben is van valami egyeztetés, ha már az elszenvedett történelem hasonló volt. Miniszter úr felidézte a csehországi restitúció dolgát. Azt gondolom, hogy ebben nekünk, magyaroknak nagyobb óvatossággal kell gondolkodni, és elmondom, hogy miért. Igazán nem a történelem példáinak oktatása vezet, hanem hogy megértsük, hogy mi van.

Mindannyian tanulták, hogy a cseh arisztokráciát a XVII. században lefejezték, és birodalmi arisztokraták lettek csehországi birtokosok. Jól ismerhetnek néhány nevet, hiszen például a bársonyos forradalom után is fontos szerepet játszott egy Swartzenberg, Havel elnök kitűnő tanácsadója, ez az egyik olyan család, amely Fehérhegy után birtokot kapott. Ahogy a Trauttmansdorff, a Lobkowicz, a Colloredo, a Clam, a Collalto, ezek mind. Itt az a különbség a magyar birtokos családokkal szemben, hogy mivel eredendően birodalmi arisztokraták voltak, mindig is voltak birtokaik  ők még nem tudták, hogy később lesz vasfüggöny  a vasfüggönytől nyugatra.

Ezért a vagyoni helyzete egy Swartzenbergnek teljesen más volt, mint egy magyar arisztokratának, akinek csak az egykori Magyarország területén volt birtoka, Nyugaton meg nem. Ezért lehet a csehországi restitúciónak alapja az, hogy egyébként volt kellő finanszírozási potenciál az eredeti birtokos családnál azért, mert bár a vasfüggönyön innen elkobozták a birtokait, de volt és megmaradt a vasfüggönyön túl. Ez tehát újabb olyan kérdés, amit érdemes megvizsgálni, ha már erről a kérdésről van szó.

Akkor itt bele kell menni a lényegbe: a kultúra, illetve a nemzeti kulturális örökség finanszírozásának kérdésébe. Mondom ezt olyanként, mint aki a Gyurcsány-kormány kulturális minisztere voltam. Nagyon büszke vagyok rá. Őszintén köszönök minden lehetőséget, amit kaptam, megjegyzem Medgyessy Pétertől és Bajnai Gordontól is, hogy a magyar kultúráért tehettem. Őszintén büszke vagyok rá minden előnyével és hátrányával, azzal is, amit kastélyfelújítások során nyertem. Ennek a kormánynak a támogatásával én voltam az, aki kezdeményezte az Esterházy-kastély valódi és tényleges felújítását, nem kevés milliárdért, kétségkívül nem az egészet. Megjegyzem, azon kevés dolgok közé tartozik, amelyek a kormányváltás után folytatólagosak voltak, hiszen önök voltak már azok, akik, ha nem is az egészet, de a döntő többségét befejezték. Nem lenne kész, ha nem fejezték volna be, nem tudták volna folytatni, ha nem kezdem el.

De a kultúra finanszírozásában akkor is voltak viták, csak más légkörben, tisztelt képviselők. Azt javasoltam 2007-ben, hogy fontoljuk meg angol mintára az arts and business modellt, amelynek az volt a lényege, hogy a kultúra és a művészet alkotásainak fenntartása és gyarapítása érdekében az állami forrásokhoz magánforrásokat társítsunk, és ez egy új magyar kultúrafinanszírozási modell alapja lehessen. Megjegyzem, volt olyan tehetős magyar vállalkozó, aki ebbe beszállt kortárs magyar képzőművészet ügyében.

Önök már lehet, hogy elfelejtették, én nem: elképesztő, hogy mit kaptam a fejemre. Minden voltam, csak nem olyan, mint aki a magyar kultúra finanszírozását meg akarja újítani, miközben számos kortárs művész életművét és számos kezdő, azóta már befutott művész pályáját ezzel erősítettük vagy indítottuk el. A meggyőződésem azóta sem változott, úgy gondolom, hogy a kultúra finanszírozásában az államnak meg kell tartania az iránymutató szerepét, de igenis más források lehetségesek, legyenek azok az üzleti életből vagy magánforrásokból, egyáltalán nem vagyok ellene, kimondottan innovatívnak gondolom, amikor ezt megfelelő módon össze lehet hozni és azt a nemzeti kultúra erősítésére lehet használni.

Ez így elméletileg nagyon szép. Most akkor meg kell válaszolni azt a kérdést, hogy hogyan. Ebben azonban be kell hoznom azt a kimondottan szubjektív, de mégis politikai folyamatot, amely majdnem megbénítja a magyar Országgyűlésben az értelmes szakmai vagy szakmapolitikai vitákat. Ez a törvény is beletartozik, de nem ez szülte. Azt gondolom, hogy ebben a teremben talán kevesen vagyunk, lehet, hogy csak én, akik bő húsz évvel ezelőtt is országgyűlési képviselők voltunk, és emlékszem azokra a vitákra. Nagyon heves viták voltak. Elnök úr talán még jobban emlékszik rá, mint én.

Nem arról van szó, hogy szakmai meggyőződések ne ütköztek volna és lettek volna kimondottan hevesek. Eltűnt a magyar parlament, a magyar Országgyűlés tartalmi vitáiból minden bizalom. A gyanú és a gyanakvás az, ami belengi ezt a termet, az esetenkénti gyűlölködésből pedig szinte állandósult gyűlölködés lett, ami lehetetlenné teszi, hogy egyik oldalról befogadjanak véleményeket, másik oldalról elfogadjanak és elhiggyenek állításokat. Ezt nem lehet leírni egyetlenegy törvénnyel, sokkal inkább egy bő évtized folyamatával, ami nem e törvény vitájához tartozik, de e törvény vitájához is tartozik. Tudniillik az ellenzék nem hisz a kormánynak, a kormány meg nem hajlandó elfogadni, hogy az ellenzéknek egyetlenegy épeszű véleménye is lehet. Sohasem szoktam meg, ezután sem fogom, a véleményemet ezután is szakmai alapokra helyezem, miközben elhihetik, hogy van politikai credóm.

Ezért a következőkben a törvény koncepciójával és konkrét megfogalmazásaival, irányvonalával szeretnék foglalkozni. A törvény az állításai döntő többségében (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) egy „vagy” szót emleget, amit majd egy későbbi felszólalásban részletesen kifejtek. (Derültség.) Addig kérem szépen, hogy gondolkodjanak, mi lehet egy „vagy” szó tartalma. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.