Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Igyekezzünk megragadni egy kegyelmi pillanatot, mert úgy érzem, hogy ez az a javaslat, ahol azért atomháború nem lesz a parlamenti pártok között. Viszont csatlakoznom kell a Balczó Zoltán vezérszónokunk által elmondottakhoz, teljesen természetes, hogy nem egy homogén tömb ül a parlamentben, hanem különböző pártok másfajta árnyalatokban látják ugyanazt a kérdést. Magam leginkább a demográfia és az elvándorlás, visszavándorlás szemszögéből igyekeztem megvizsgálni azt, hogy teljesen jogos, hogy 5 ezer itt élő brit számára ugyanazokat a jogokat igyekszünk szavatolni, mint amelyeket elvárunk honfitársaink esetében is külhonban. Ugyanakkor kissé a folyamatok mögé tekintve, van, aminek örül az ember, van, aminek kevésbé.

Örülök annak, hogy most már az elvándorlás problematikáját ez a kormány is felismerni, beismerni látszik, hiszen hosszú évek teltek el úgy, hogy ez egy folyamatos diskurzus tárgyát képezte közöttünk a parlamentben. A ’10-14 közötti ciklusban egyértelműen a tagadás fázisában volt még a kormány, állította, hogy nincsen lényegében elvándorlási probléma Magyarországról. ’14-18 között, az akkori ciklus első felében inkább az volt a jellemző, hogy egyfajta kétkedéssel tekintettek erre, igyekeztek a bekövetkezett jogszabályváltozásoknak betudni azt, hogy többen áramlanak külföldre. Ebben van egyébként részigazság, tehát legyünk korrektek, természetesen történtek olyan piacnyitások, amelyek befolyásolják ezeket a folyamatokat, de nem dominálják őket. Ami dominálta ezt az elképesztő kiáramlást, az az a bérszakadék, amely megfigyelhető régiónk és Nyugat-Európa között, valamint az a mindenkori kormányzati politika  és ne essen önöknek rosszul, mert az elmúlt 30 évnek címzem, jórészt önöknek, de nem csak önöknek , hogy lényegében bebetonozásra került a multi cégekkel szembeni bánásmód, a számukra indokolatlanul biztosított kedvezménytömeg, a közteherviselés alá be nem vonásuk, a velük szembeni környezetvédelmi elvárások teljes körű negligálása, nagyon sokszor figyelmen kívül hagyása, és az a sokszor önfeladó politika, amely a magyar gazdaságfilozófiából kivetült, az egészen egyszerűen azt a helyzetet teremtette, hogy az a bérszakadék, amely Kelet és Nyugat között évtizedes távlatban fennáll, nem látszott, nem látszik csillapodni.

Nagyon helyesen elhangzott, hogy a brexit egy 2016 óta göngyölődő folyamat, és azt is látjuk, hogy viszonylag lassan haladnak ezek a folyamatok, lassan őrölnek a malmok, de azért alsó hangon negyedmillió magyar honfitársunk sorsáról beszélünk, ezt pedig nem lehet elvonatkoztatni azon itt élő 5 ezer sorsától, aki számára most a viszonosság jegyében, egyébként helyesen, be kíván avatkozni Magyarország Kormánya.

Azt is látnunk kell ugyanakkor, hogy számtalan, statisztikát torzító megállapítást hallottunk az utóbbi hetekben-hónapokban, miután a kormány felismerte, végre helyesen, az elvándorlás problematikáját, azt, hogy több százezren kényszerűségből hagyták el a hazájukat, és a 2010 óta regnáló kormányok alatt többen mentek el kényszerűségből, mint akár ’56 után, ami történelmi szempontból azért egy katasztrofális adat. Sőt, azt is felismerni látszik a kormányzat, hogy 2010 óta a Kárpát-medencei összmagyar lakosság száma, tehát az itt élő magyarok száma majd’ egymillió fővel csökkent. Úgy gondolom, hogy ez az az igazi dráma, amely mellett nem mehetnénk el szó nélkül, és itt adódik a kérdés, hogy milyen hazaváró stratégiája van ennek a kormányzatnak, milyen programokat foganatosított  ebből nagyon kevés van , milyeneket tervez foganatosítani annak érdekében, hogy aki valóban nem a kalandvágyat érezte, hanem a kényszert. Mondok egy életszerű példát, nagyon sok ilyennel találkoztam: az itteni korábban felvett devizahitelének a megemelkedett, megugrott törlesztőrészleteit nem tudta az itteni keresetéből fizetni, ezért elment egy holland vágóhídra, és az ottani magasabb bevételből az itteni hitelt törlesztette. Százával találkoztunk csak mi hasonló esetekkel, gondolom, hogy akkor tízezrével találkoztunk mindannyian, ha összeadnánk a fogadóóránkon és a postafiókunkban megjelenő panaszok, igények, kérvények számát.

Azt is látjuk, hogy bár a magyar bérek szerencsére egy alacsony bázisról  hangsúlyozom, hogy nagyon megalázóan alacsony bázisról  elkezdtek emelkedni, ugyanakkor ez az emelkedési szint még a régióban sem kiugró, tehát még a mi régiónkban és a V4-eken belül sem található akár még egy középszerű magyar adat sem, tehát itt is az egyik leggyengébb, ha pedig tartjuk az európai összevetést, akkor sajnos azt látjuk, hogy az átlagos magyar bérszínvonal nem közeledik, nemhogy a nyugat-európaihoz, még azon átlagos európaihoz sem érdemben, amelyben benne vannak a kirívóan rossz, más országokból származó adatok is.

(10.40)

Azt látjuk, hogy a tagadás fázisából talán kilép ez a kormányzat, már elkezdett azért legalább retorikailag demográfiai megközelítéseket alkalmazni. A gyakorlatba ez még ugye, nem jött át, hiszen sajnálatos módon a demográfiai tél, a süllyedő Atlantisz állapota még mindig fennmarad, és az élve születések száma tekintetében semmiféle elmozdulást nem tudott ez a kormányzat elérni az utóbbi években.

Azt látjuk, hogy a termékenységi mutatók  (Simon Miklóshoz:) ne ingassa a fejét, mert a számok makacs dolgok!  90 ezer alatt, fölött, környékén vannak, és egyszerűen nem sikerül ebből elmozdulni. A termékenységi arányszám tekintetében legalább a visszapótlódás megtörtént. Ami a régióbeli országokban egy évtizeddel hamarabb bekövetkezett, az most itt is bekövetkezett az évtized közepére. Ez nagyon jó dolog. Zsigmond Barna Pál képviselőtársam kedvéért mondom, amikor egy balti államot emlegettünk demográfiai szempontból, ön félreértette, nem az elmúlt harminc év mennyiségbeli mozgásait figyeltük, pontosan azt a csodát kellene megfejteni, hogy ha van egy nagy mennyiségbeli veszteség, ami kétségkívül fennáll, mint ahogy Ukrajnában is fennáll tízmilliós nagyságrendben, hogyan képes egy balti állam ezt követően mégis akkora termékenységi rátát felmutatni, amely jóval megelőzi a magyart. Szerintem érdemes lenne minden egyes ország helyzetét megvizsgálni, amelynek a termékenységi arányszáma erősebb, mint a jelenlegi Magyarországé, megvizsgálni azokat a mintákat, amelyek esetleg meghonosíthatóak lennének nálunk.

Én mondok is egy csodafegyvert, amiben én hiszek, és remélem, hogy önök is képesek lesznek ezzel megbarátkozni végre. Ez egy olyan átfogó otthonteremtési program, amelynek van bérlakásprogram része is, és hangsúlyozom, hogy amit én elképzelek, az nem szociális megközelítésű program, hanem masszívan piaci. Azt látjuk ugyanis, hogy az átadott új építésű ingatlanok száma nem éri el még a 2000-es évek közepén tapasztalható mennyiséget sem. És hangsúlyozom, hogy nem a devizahiteles elképesztő őrületből kifolyó felfutásra gondolok, hanem az akár előtte datálható adatokra.

A magyar fiatalok által önállóan megszerezhető ingatlan spórolási igénye egy-másfél évtizedes. Nagyon sok magyar fiatal ezt nem vállalja itthon, hanem elmegy külföldre a jobb megélhetés reményében. Éppen ezért szeretném azt hangsúlyozni, hogy egy állami hátterű bérlakásépítési programmal egyrészt a piacon fennálló kínálati szűkösséget tudnánk oldani, ehhez évente azért legalább 5-10 ezer új építésűre lenne szükség. Ezekbe nem piaci áron költözhetnének be a magyar fiatalok és idősebbek, hanem jóval nyomottabb árakon. A magyar kivitelezők számára egy folyamatos megrendelésállományt biztosítana az, ha egy ilyen programban állami háttérrel közreműködhetnének. Végül pedig álláspontom szerint 6-8 év elteltével megvásárolhatóvá kell tenni ezeket a lakásokat bekerülési költségen.

Ily módon azt tudnánk üzenni a magyar fiataloknak, hogy itthon van rájuk szükség. Hat-nyolc év békés együttélés, a kölcsönös együttélési feltételek betartása esetén számíthatnak arra, hogy normális áron saját tulajdonú ingatlanhoz tudnak jutni. Itt találkozunk a kormány retorikájával is, aki annyival intézi el ezt a kérdést, hogy a magyar emberek saját tulajdonú ingatlant akarnak. Persze, ha csinálnak egy telefonos közvélemény-kutatást, és megkérdeznek ezer magyar embert, hogy testvérem, te saját tulajdonú ingatlant szeretnél, vagy inkább bérleményben fizetnél másnak bérleti díjat, persze, hogy 90 százalék azt fogja mondani, hogy saját tulajdonút szeretnék. Teljesen egyértelmű.

A helyzet és a magyar rögvalóság viszont azt mutatja, hogy ennek az anyagi lehetőségei nem állnak fenn, főleg azért, mert ez a kormány számos családellenes lépést is keresztülvitt az utóbbi években. Ezek közül az egyik legdurvább a kétségtelenül hatékonytalanul működő  de csúnya szó!  lakáscélú előtakarékosság állami támogatásának a megszüntetése volt, amellyel rengeteg magyar fiatalt hoztak kellemetlen helyzetbe, például azokat, akik ilyen típusú hitellel szedték össze a CSOK-hoz való önrészt korábban. Ezek a fiatalok most a CSOK önrészére sem tudnak támogatott módon spórolni, csak sokkal nehezebben, sokkal hosszabb idő alatt.

Azt ígérték akkor, hogy tesznek a helyébe valamit. Rogán Antal lakáslottó-koncepciója volt egy elvetélt próbálkozás, láttuk, hogy ebből nem sok jó sült ki, de nem került a helyére másik program. Ily módon tehát otthonteremtési fronton lehetne álláspontom szerint megalapozni egy olyan hazaváró programot, amelynek eredményeképpen nem egy ilyen aránytalanságról kellene beszélni egy ilyen vitán, miszerint itt él ötezer korábbi brit vagy angol polgár, és a magyar honfitársaink közül pedig százezrével kell hogy külföldön kényszerűségből megtalálják a boldogulásukat. Ez az aránytalanság szerintem önök szerint sem helyes.

Az lenne a cél, hogy a „szülőföldön boldogulni” elv alapján minden magyar, aki a Kárpát-medencében valahol megszületik, ott, az ő szülőföldjén tudjon úgy boldogulni, ahogy a képességei, a befektetett munkája ezt lehetővé teszi.

Értem én tehát, hogy a viszonosság jegyében most az itt élők számára biztosítunk bizonyos jogokat, és ez jó dolog, de ne hagyja ki a kormány azon törvényjavaslatok kimunkálását, amelyek a külhonba szakadt, kényszerűségből külhonba szakadt magyarok sorsát igyekeznek javítani és reparálni azt, amit egyébként reparálni kell. Az a lakhatási kataklizma, otthonteremtési káosz, amely harminc éve áll fenn, de azért az utóbbi tíz évben kicsúcsosodott, egyértelműen kezelendő.

Államtitkár úrnak címzem azt, hogy ami az albérletárak frontján történt, az is nagyban, nagyon nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sokan úgy gondolták, hogy ha a lakhatás is ilyen brutális, adott esetben a bevételem több mint a felét felemészti havonta, akkor elmegyek egy olyan országba, ahol a fizetés ennek a duplája, a lakhatási költségei pedig körülbelül ugyanekkorák vagy adott esetben még olcsóbbak is, mint nálunk.

Nagyon sokan választották kényszerből ezt az utat, és rengetegen közülük nem jelennek meg a statisztikában, hiszen ritka az a magyar fiatal, aki felszámolja itt mindenféle jogviszonyát, bemegy a hivatalba és bejelenti, hogy most már a tajkártyáját is vissza szeretné adni. Sokkal jellemzőbb az a kétlaki lét vagy akár Nyugaton ingázás, amely nem feltétlenül jelenik meg a statisztikában, de mindenképp egy kényszerű kiszolgáltatott helyzet az érintett magyar fiatalok vagy adott esetben most már középkorúak, idősebbek számára.

Éppen ezért szeretném önöket arra kapacitálni, hogy vegyék komolyabban ezt a kérdéskört. Az albérletárak tekintetében most a nagyon sajnálatos koronavírusjárvány-ügyi veszélyhelyzet és a turisták elmaradása egy fagyást okozott a piacon, tehát legalább nem nőnek tovább az árak, ez lenne az a kegyelmi időszak, amikor intelligens szabályozással ezt a piacot rendezni lehetne, például egy okos Airbnb-szabályozást is talán most könnyebb keresztülvinni, mint akkor, amikor adott esetben tele van minden turistákkal, de ez csak egy jó tanács a részünkről.

Szeretném mindenesetre felhívni az önök figyelmét arra, hogy nem elég a nemzetközi kötelezettségekből fakadó törvényjavaslatokat itt gyorsan megtárgyalni, és szerencsére ez vita nélkül lezajlik, hanem hozzá kell tenni azt a részt is, amely a magyar nemzet fennmaradása szempontjából a legfontosabb, annak érdekében, hogy mindenki a szülőföldön boldogulhasson, a vágyott magyar gyermekek pedig itt, Magyarországon születhessenek meg. Hiszen én szakmailag nem osztom teljesen azt a kimutatást, amely szerint minden hatodik magyar gyermek születik a jelenlegi határainkon túl, de hogy minden nyolcadik vagy kilencedik, az egészen bizonyos. És ez is akkora veszteség, amely történelmi távlatban álláspontom szerint egy Magyarországhoz hasonló nemzetállam esetében nem megengedhető, éppen ezért kérem a kormányt arra, hogy haladéktalanul avatkozzon be ezekben a kérdésekben. Köszönöm a figyelmet. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)