Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

L. SIMON LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Csak néhány apróságot, hiszen ebben a vitában, mind az általános vitában, mind a bizottsági vitákban már pró és kontra valóban elmondtuk az érveket, csak nem szeretném válasz nélkül hagyni azt, amit Bana képviselőtársam itt elmondott, hogy a kultúra leépítése és a források kivonása az, amit megtapasztalhatunk.Ez nagyon-nagyon messze van az igazságtól. Ha csak arra gondolok, hogy 2010-ben, amikor átvettük a kormányzást, illetve az azt követő évben a kulturális tao mértéke nem érte el a 7 milliárd forintot, most pedig a taót kiváltó támogatási keret 37,5 milliárdos a minisztériumban, akkor azt gondolom, hogy ez önmagáért beszélő dolog. Tehát akárhogy is nézzük, ez majdnem a támogatási összegnek a meghatszorozódása, kevesebb mint egy évtized alatt. Ez nem azt jelenti, hogy közben más területekről vontunk ki forrásokat.

Egyszerűen azt az ellenzéki vádat meg azt a közkeletű újságírói állítást, hogy a jelenlegi kormány csak statisztikai trükközést folytat a számokkal, és hogy a kultúrára fordított források növekedését csak úgy tudjuk kimutatni, hogy a nagyberuházásokat és ott is az európai uniós beruházásokat vesszük alapul, egyszerűen nem igaz. Bár egyébként, ha ez igaz lenne, akkor sem érteném, hogy mi a probléma, miért nem tudunk örülni annak, hogy a magyar kormány a Zeneakadémiától az Operaházig, a Várbazártól a kaposvári színházig vagy a szolnoki színházig  sorolhatnánk az intézményeket  fölújítja, rendbe teszi, infrastrukturálisan fejleszti.

Ezek a forrásbevonások  egyébként gyorsan jegyezzük meg  nem csak európai uniós források, hiszen például a színházak egy részének a felújítása tisztán nemzeti forrásból történik meg. Vagy gondoljanak, mondjuk, a szentendrei művésztelep felújítására, a legendás szigligeti irodalmi alkotóház fölújítására, ezek mind tisztán nemzeti forrásból valósultak meg. Tehát ezeknek örülnünk kell.

De mindezek magukkal hoznak működési támogatási növekedést is. Egy új intézmény megteremtése vagy egy régi intézmény felújítása és kibővítése többletfinanszírozást is igényel évről évre. Többletfinanszírozást kap az Operaház. Azáltal, hogy az Operaház két új játszóhelyet kapott, hiszen teljes egészében fölújítottuk szintén nemzeti forrásból az Erkel Színházat, vagy létrehoztuk az Eiffel-csarnokot, és abban kiállítótér és játszóhely, próbaterem, egy nagy, komoly operai kultúrát kiszolgáló intézményi egység jött létre, ezek a Magyar Állami Operaháznak mint kiemelt kulturális intézménynek a mindennapi finanszírozási igényét is növelik, és ehhez a kormány költségvetési támogatást ad. Az, hogy létrehozta ez a kormány a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központot, az is folyamatos finanszírozást, fenntartói támogatást igényel.

Ezek jelentős forrásnövekedések, de még egyszer mondom, nemcsak ezen a területen, hanem például a kulturális taót kiváltó pályázati keret esetében is azt tapasztalhatjuk meg, hogy jelentős forrásnövekedés az, amit évről évre elkönyvelhettünk. Összességében sok tíz milliárd forintról beszélünk, amelyek szabad forrásként, szabadon fölhasználható forrásként kerültek be a magyar kulturális intézményrendszerbe és a magyar alkotók támogatásába.

De ha arra gondolok, hogy amikor a Nemzeti Kulturális Alapot átvettük, akkor 7,5 milliárd forint volt a teljes költségvetési főösszege 2010-ben a Nemzeti Kulturális Alapnak, és ezt 11 milliárd fölé tornáztuk, azt gondolom, ez is önmagáért beszél. Tehát ez nem igaz, hogy a kulturális intézményrendszer, a kulturális költségvetés leépítése zajlana. Ezek jól hangzó ellenzéki vádak, de egyszerűen tényszerűen nem igazak. Olyan képviselőtársaink állítják ezeket, akik a saját maguk által megtárgyalt költségvetési törvény számaival, sarokpontjaival nincsenek tisztában.

De ez az állítás vagy ez a vád egyébként nehezen is köthető a mostani törvényjavaslat vitájához. Ez a törvényjavaslat, mint arról már sokszor beszéltünk, arról szól, hogy bizonyos területekről érdemes kivezetni a közalkalmazotti státuszt, és ez a közalkalmazottistátusz-kivezetés nem jár együtt azzal, hogy egyébként az intézményrendszer biztonsága bármilyen módon is sérülne. Sőt, én megkockáztatom, intézményvezetői oldalról sokkal stabilabb gazdálkodást, sokkal hatékonyabb humánerőforrás-gazdálkodást tud magával hozni. Én nem gondolom azt, hogy egy színésznek vagy egy múzeumi szakdolgozónak közalkalmazottnak kellene lennie. Számos példát mondtunk el a vita korábbi szakaszaiban, ezeket nem akarom megismételni.

Az pedig, amit Hiller miniszter úr a levéltárosokkal kapcsolatosan elmondott, a bizottsági vitában is elmondtuk, egy olyan megfontolandó szempont, amire érdemes a későbbiekben visszatérni. Meglátjuk, hogy a rendszer az átalakítás során hogyan vizsgázik. Szerintem vannak olyan dolgok, amelyeket nyugodtan lehet a későbbiekben is korrigálni, de nézzük meg először is, hogy hogyan fog ez a rendszer működni.

(11.10)

Ha jól emlékszem, mindösszesen 890, állami és önkormányzati alkalmazásban levő közalkalmazott levéltárosról beszélünk, a mostani átalakítással az ő státuszuk is változik, de majd kiderül az az elkövetkezendő időszakban, hogy ez igényele bármiféle korrekciót vagy nem.

Összességében nagyon nagy lehetőséget látunk abban, hogy végre ezt a korszerűtlen, avítt rendszert a kulturális területen megszüntetjük, és bízom benne, hogy azon felül, amit a kormányzat beígért  a 6 százalékos béremelés , más források bevonásával tovább lehet növelni a kulturális területen dolgozóknak a bérét. Ez, még egyszer mondom, független egyébként attól, hogy valaki közalkalmazott vagy nem közalkalmazott.

Még amit Ungár képviselőtársam mondott: nem gondolom, hogy a verseny egy, a kultúrától és a kulturális intézményrendszertől idegen fogalom lenne. Egy nemzetközi térben mérettetik meg a közgyűjteményi szektor is. Szerintem abban a múzeumi térben, amelyben nagy nemzetközi kiállítások vonják magukra a magyar látogatók figyelmét is, abban a térben, ahol a magyar operakedvelők a bécsi operaházzal vetik össze a budapesti Operaház működését, vagy a magyar klasszikus zenéket játszó zenekaroknak a teljesítményét  legyen az a Fesztiválzenekar, a Nemzeti Filharmonikusok, komoly vidéki zenekarok, mint például a szolnoki , ezeket természetesen az európai nagy versenytársakkal vetik össze a művelt magyar nézők is és zenehallgatók is.

Egy olyan versenytérben mozgunk, ahol a magyar Zeneakadémián cseh, szlovák és Európa számos nyugati országából is hozzánk jövő növendékek tanulnak, és az itteni zenei kultúrát viszik át másik országokba, és vetik össze a saját nemzeti kultúrájukkal. Vagy ha a magyar balettegyütteseknek a teljesítményét nézzük, meg kell nézni a Győri Balettet, a szegedit, a pécsit, ezeket a nemzetközi összehasonlításban az ottani versenytársakkal vetjük össze, és nemcsak mi, a területnek a vezetői, hanem azok is, akik egyébként rendszeresen néznek produkciókat idehaza is és külföldön is.

Olyan szakemberek jönnek haza, mint például néhány évvel ezelőtt a Székesfehérvári Balett Színházat megalapító Egerházi Attila Harangozó-díjas táncművészünk, aki elvégezte itthon a Táncművészeti Főiskolát, itthon tanult és szerepelt, aztán kiment külföldre, és a világhírű, nagyszerű Jiří Kylián koreográfusnak volt a munkatársa és tanítványa, és miután egész Európát végigtáncolta, és aztán koreográfusként mindent megtanult, amit a legnagyobbaktól meg lehetett tanulni, hazajött, és itthon  egyébként a székesfehérvári önkormányzat támogatásával  önkormányzati fenntartásban egy új költségvetési szervet létrehozva balett-társulatot alapított. Nyilvánvalóan neki is versenyeznie kell a már meglévő magyar társulatokkal  Győr, Szeged, Pécs, Budapest , és versenyezni kell a külföldi partnerekkel, meg kell jelenni nemzetközi fesztiválokon, és meg kell mutatni, hogy mire vagyunk képesek.

Ne mondjuk már azt, hogy a verseny, a verseny gondolata és szelleme idegen lenne a kultúrától! Bármely más területre nézünk, bármely más kulturális területre, a mozira, a könyvkiadásra, bármire, mindenhol versenyhelyzet van; ha mást nem, az olvasóknak a figyelméért kell versenyezniük a szerzőknek, a közönség szeretetéért, figyelméért kell versenyezni a szerzőknek és az alkotóknak.

Tehát én szeretném itt azt egyértelművé tenni, hogy számunkra a versenynek a gondolata nem egy idegen gondolat; számunkra az, hogy olyan módon dinamizáljuk az intézményrendszert, hogy abban a versenynek igenis legyen szerepe, és hogy egyébként ebből a szempontból motiváltak legyenek a szakdolgozók, igenis szakmai szempontból és szakpolitikai szempontból is rendkívül fontos.

Úgyhogy újra arra kérem a képviselőtársaimat, hogy a törvényjavaslatot támogassuk, és a későbbiekben térjünk rá vissza, hogy az új rendszer bevezetése milyen tapasztalatokat hozott, és hogy kelle valahol majd korrigálni ezt a rendszert. Ez a kormány az elmúlt tíz évben egyszer sem félt attól, hogy egyébként önkorrekciós képességgel a szükséges változtatásokat a későbbiekben a rendszer javítása érdekében megtegye. Köszönöm szépen.