Felszólalás adatai

DR. CSÁKY ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök asszony. Miniszter Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! Megvallom, nehéz helyzetben vagyok, amikor objektív véleményt kell mondanom az előttünk fekvő jogállási törvényről, hiszen mára odáig süllyedt a politikai színvonal, hogy szakmai érvekre személyeskedés, megfélemlítési kísérlet a válasz. Pedig szükség van a józan észre, mert a több mint 160 ezer egészségügyi dolgozó munkajogi státuszát meghatározó törvény, ha átvitt értelemben is, minden honfitársunkat érinti, hiszen ha a dolgozók megelégedettek, munkafeltételeik megfelelőek, azok mindenféleképpen pozitív hatással lesznek a tevékenységükre.

Egy közel egy évtizede, de lehet hogy hosszabb ideje ismert problémát görget maga előtt a mindenkori törvényhozás, keres megoldási javaslatot, hiszen nagyon jól emlékszünk, hogy bármely alkalommal, amikor a munka törvénykönyvének valamilyen módosítása terítékre került, az orvosi ügyeletek kérdése mindig bevonásra került a vitába, és az éppen aktuális kormányzat mindig kemény kritikákat kapott, hiszen nem talált megoldást a problémára. Aztán minden maradt a régiben, az adott keretek között - ez alatt elsősorban a finanszírozást értem -, és nem volt értelme törvényt alkotni. Ugyanis nincs értelme törvényt alkotni akkor, amikor mindenki tudja, hogy az a törvény betarthatatlan. Nincs értelme törvényt alkotni akkor, amikor az érintettek azt nem fogadják el, hiszen a jogalkotásról szóló tanítások szerint a törvény hatályosulásához arra is szükség van, hogy a szabályozásban érintett állampolgárok, jelen esetben az egészségügyben dolgozók azt elfogadják, azzal azonosulni tudjanak.

Ha elfogadjuk, márpedig el kell fogadnunk, hogy az egészségügyben tevékenykedő köztestületek, érdekvédelmi szervezetek túlnyomó többségében reprezentálják az egészségügyben dolgozókat, akkor azt kell mondanunk, jobb lenne, ha a kormány visszavonná a javaslatát, ugyanis nem sikerült egyetlen érintett szervezetet a törvény mögé felsorakoztatnia. Pedig ezek a szervezetek csapdahelyzetbe kerültek, mert két hét múlva a kormánypárti többség el fogja fogadni a köznyelvben csak kórháztörvénynek ismert jogszabályt, mely alapvető változásokat indukálhat az egészségügy területén.

Az úgynevezett kórháztörvénnyel szemben megfogalmazott számtalan kritika közül az egyik lényeges kifogás az volt, hogy a korábbi törvényben - méghozzá önálló részként - benne foglalt, az orvosi tevékenységek végzésének formáiról szóló fejezet az új törvényből kimaradt, mondván, hogy azt külön törvényben szabályozzák.

(11.50)

A tárca vezetője még fel is kérte az Orvosi Kamarát, hogy készítsen el egy javaslatot. A kamara a tervezetét elkészítette, átadta, majd csalódva kellett tapasztalnia, hogy hiába dolgozott, ez a kormány teljesen más jogszabályt nyújtott be a parlamentnek. Az orvos ugyanis megszűnt létezni: egészségügyi dolgozó lett belőle. Egészségügyi dolgozó lett a nemzetközi hírű egyetemi professzor ugyanúgy, ahogy az alapfokú ismeretekkel rendelkező beteghordó, vagy a ma már többször említett villanyszerelő.

Kérem, ne úgy értelmezzék ezeket a szavakat, mintha az ágazatban dolgozó akár szakdolgozókat, akár kisegítő dolgozókat nem értékelném megfelelően. Hisz' abban, gondolom, mindannyian egyetértünk, hogy az orvosoknak az egészségügyi ellátásban kitüntetett szerepük van. Nem hiszem, hogy bárki kétségbe vonja, hogy az orvosnak a gyógyításban egyedüli és kizárólagos döntési felelőssége van, ebbe természetesen nem beleértve a betegjogokat. Elég csak az egészségügyi törvényt végiggondolni, melyben számos helyen fogalmazódik meg az orvos diszkrecionális felelőssége. Joggal teszi fel a kérdést az orvostársadalom, hogy hol jelenik meg az orvoslás mint önálló tevékenység, az orvosi munka mint alkotó tevékenység a törvényben. Egyszerű a válasz: sehol. Hisz' a törvényben, a címét is beleértve, csupán két alkalommal került a papírra a szó, hogy “orvosö. Úgy gondolom - és ezzel miniszter asszony az expozéjában is valahol egyetértett -, hogy mindenképpen megérdemelt volna egy önálló törvényt az orvostársadalom úgy, ahogy ez az ügyvédeket, a bírókat megillette.

De nemcsak az Orvosi Kamara emelt kifogást a törvénytervezettel kapcsolatban. Itt már a bizottsági vitákat idézve szó volt arról, hogy az intézményvezetők is, az intézményvezetőket képviselő Kórházszövetség is aggodalmának adott hangot, hisz' attól félnek, hogy ismételten olyan helyzetbe kerülnek, hogy kötelezettségükhöz nem kapnak elegendő forrást, és azt nekik kell kigazdálkodni más területek rovására.

Ezt valahol alátámasztja az ezzel kapcsolatosan megjelent kommunikáció. Hisz' miniszter asszony a bizottsági ülésen még 16 milliárdról beszélt, ezt ma az expozéjában lényegében végül megerősítette, aztán a sajtóban előbb 12, majd legutóbb egy nyilatkozatban és a mai expozéban is 10 milliárd jelent meg. Habár Vojnik képviselő asszony igazolni próbálta azt, hogy itt történtek hatásszámítások, azok az adatok valahogy nem stimmelnek, hisz', ha jól emlékszem, 30 ezer ügyeleti óráról beszélt, de valami gond lehet, mert évente azért 30 ezernél talán néhány millióval több van. Ha végigszorozzuk csak az alapellátást, és ha az összevont körzeteket nézzük, akkor is csak alapellátási szinten minimum ötmilliónak kell lennie. Tehát megalapozott az aggodalom, hogy az információk bizonytalanok, időnként egymásnak ellentmondanak. Joggal tételezték föl, hogy valaki ismételten a hasára ütött, mondott egy számot, és lényegében tételes hatásszámítások a törvényjavaslattal kapcsolatban nem készültek, vagy legalábbis ha készültek, ezeket a képviselők elől jól elrejtették.

Tisztelt Ház! Szó volt már róla, de meg kell ismételni, hisz' nagyon érdekes kérdéseket vet föl a törvény 2. §-ának (4) bekezdése, mely szerint a közforgalmú gyógyszertárat személyi jog alapján működtető gyógyszerészek nem egészségügyi dolgozók, ugyanis rájuk a törvény bizonyos részei nem vonatkoznak. Így nem vonatkoznak rájuk a jelen törvényben kötelezően elrendelhető, illetve önként vállalt egészségügyi tevékenység időtartamára vonatkozó szabályozások sem. Pedig a patikai ügyeleti szolgálat ugyanolyan problémás kérdés, mint a fekvőbeteg-intézmények ügyeleti szolgálata. De így legalább, hogy kimaradnak a szabályozásból, nem kénytelenek, nem kényszerülnek rá, hogy törvényt sértsenek.

Azonban elgondolkoztató a tárca válasza a kérdésre, hogy miért vonta ki a közforgalmú gyógyszertárak gyógyszerészeit a törvény bizonyos részeinek hatálya alól. A Nemzeti Egészségügyi Tanács április 3-ai ülésén azzal indokolták a lépést, hogy a személyi jogos gyógyszerészek önfoglalkoztatónak tekinthetők. Joggal merül fel a kérdés, hogy mi lesz az intézményi törvény hatására átalakuló egészségügyi szolgáltatók alkalmazottaival, akik önként vagy kevésbé önként szabadfoglalkozás keretében, vagy mondjuk egyéni egészségügyi vállalkozóként kívánják folytatni további munkájukat. Őket is önfoglalkoztatónak fogják tekinteni? És a finanszírozás oldaláról negatív megkülönböztetésben lesz részük? És ők sem fognak részesülni az önként vállalt többletmunkáért járó pluszjavadalmazásból vagy a továbbképzésért járó szolgálatmentességből? Úgy gondolom, joggal merül föl ez a kérdés.

Mint a felsorolásból kitűnik, az egészségügyi dolgozók köztestületei, érdekvédelmi szervezetei, az Ápolási Kamara és a mögé fölsorakozók lényegében nem fogadták el és nagyon komoly kritikával illették a tervezetet.

Az egyházak is elégedetlenek a szabályozással, de sajnos kérésük, javaslatuk süket fülekre talált. Engedjék meg, hogy szó szerint idézzek dr. Veres András püspök úrnak, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkárának e tárgyban írt véleményéből: “A tervezet 5. §-a tartalmazza az egészségügyi tevékenység végzésével kapcsolatos egyes szabályokat. Az 5. § (1) bekezdése kimondja többek között, hogy az egészségügyi dolgozó az egészségügyi tevékenységet a szakmai kamarák által kidolgozott etikai szabályok megtartásával, a legjobb tudása és lelkiismerete szerint végzi. A (3) bekezdés pedig ezen túl a szakmai felettesek utasításainak figyelembe vételét is előírja. Hiányoljuk ugyanakkor a tervezetből az egészségügyi dolgozó erkölcsi felfogására, lelkiismereti vagy vallási meggyőződésére történő hivatkozást, ami alapján a dolgozó a szakmai kamarák által kidolgozott etikai szabályokat „ felülbírálhatjaö. Ezt a hatályos törvények is lehetővé teszik számára. Ilyen például az egészségügyről szóló '97. évi CLIV. törvény 131. § (5) bekezdése vagy a magzati élet védelméről szóló törvény 14. §-a. Azonban ennek kimondására itt is szükség van, mivel a törvényalkotó az egységes szabályozás igényével lép fel, és más törvényekben szereplő szabályokat is megismétel.ö Eddig az idézet.

Aktuális a kérdés, hisz' az elmúlt hetekben ülésezett Divonne-les-Bains-ben az orvosi világszervezet, és határozatot hozott a jog és az erkölcs kérdésében. Mint közismert önök előtt, Belgiumban engedélyezett az eutanázia, mely ellen a döntést megelőzően és azóta is az orvosok kőkeményen tiltakoztak, és ezt etikai statútumukba be is illesztették. A hatóságok kényszeríteni próbálták az orvosokat arra, hogy ezt az etikai szabályzatukat változtassák meg. Az orvosi világszervezet tanácsa az esettel kapcsolatban, de általános érvénnyel mondta ki, hogy az etika előrébb való, mint a jog. Kimondta: ha ez a kettő szembekerül egymással, az etika élvezi az elsőbbséget. Ennek az elvnek ebben a törvényben is érvényt kell szerezni.

A tárca az egyháznak az egészségügyi tevékenység végzésének lehetséges jogviszonyait érintő javaslatát sem fogadta el. A 7. § (2) bekezdésének felsorolásából ugyanis kimaradtak az egyházi egészségügyi intézményekben egészségügyi tevékenységet végző papok, szerzetesek, akik tevékenységüket egyházi személyként, egyházi szolgálatban látják el.

(12.00)

Erre a hatályos jogszabályok minden területen lehetőséget biztosítanak, ezt ezen a területen is meg kell adni.

Tisztelt Képviselőtársaim! A törvényjavaslat legkritikusabb része az ügyeleti szolgálatok szabályozásának kérdése. A szabályozás egyértelműen kimondja, hogy az alkalmazott egészségügyi dolgozó számára a heti munkaidő maximum 48 óra, azaz hat nap. Itt elhangzott 40+8+12, a törvényben nem ez szerepel. A munka törvénykönyve 117. §-a szerint Magyarországon a heti munkaidő 40 óra, s ettől csak lefelé lehet eltérni. Igaz, erre utalás történt miniszter asszony részéről, s ez valóban így van, a legutóbbi munka törvénykönyve módosítása során megteremtődött a jogszabályi alapja, habár attól függetlenül ebben a jogszabályban is lehetett volna rendezni ezt a 60 órás időkeretet. Ezen felül, a 48 órán felül, mint ahogy már szó volt róla, önként még vállalhat heti 12 órát az egészségügyi dolgozó. Az “önkéntö-et idézőjelbe teszem, mert vidéki intézmények esetében, ahol nagyon kiszolgáltatott a munkavállaló, mivel nincs hol elhelyezkednie, pláne egy speciális szakmából, kérdésessé válhat az önkéntesség. Volt, aki az előterjesztésnek ezt a részét az újkori rabszolgatartás törvényesített formájaként jellemezte.

Itt egy pillanatig hadd térjek ki arra, hogy miniszter asszony az Orvosi Kamara javaslatainak elutasítása során - amikor az Orvosi Kamara kérte, hogy önálló bértáblában jelenjen meg az orvosok javadalmazása a törvényben, s valóban vastagon fogott a ceruza, amikor 600 ezertől 1,5 millió forintig jelölték meg az igényt, szerintem a jogos igényt, de azt is el kell ismerni, hogy megvalósíthatatlan igényt, jelenleg legalábbis - azt mondta, hogy álságos lenne, ha a törvénybe beírnánk ilyen összeget, amikor tudjuk, hogy nem megvalósítható. Ebből a szempontból kérdezem, hogy nem álságos-e a törvény, hiszen elhangzott, hogy már most 10 ezer kolléga hiányzik a rendszerből; elhangzott, hogy az orvos esendő, halálozási statisztikája rosszabb, mint az átlag társadalomé.

Ehhez hozzátehetjük: a jelenlegi orvostársadalom sajnos elöregedett, és az elkövetkező időben egyre többen fognak kikerülni a rendszerből, és nagyon érdekes, habár ezt az írásos anyagban nem találtam, hogy a Magyar Orvosi Kamara nem 60 órát, hanem 72 órát javasolt, nyilvánvaló, tapasztalatok alapján. Nyilvánvalóan ők csináltak hatásvizsgálatot, és a jelenleg törvénytelenül folyó tevékenységet - hiszen a munka törvénykönyve bizonyos paragrafusaiba mindenféleképpen ütközik, még ha kormányzati szintű rendelettel egy laufot is kapott az ágazat - próbálta törvényesíteni. De akár a 72, akár a 60 óra, az iszonyúan sok, ebben egyet kell hogy értsünk.

A különböző jogszabályi környezetben dolgozó kollégák és várhatóan az elkövetkező időszakban több munkahelyen dolgozó kollégák nyilatkozattételi kötelezettséggel fognak bírni, hogy a törvényben meghatározott időkeretet nem lépik túl. Ezen túl más szabályozás nincs is, mint ahogy eddig is közismert - és nem feltétlenül csak az orvos hibájából, sőt inkább kevésbé az orvosok hibájából -, az időkeretet kénytelenek túllépni, a továbbiakban is kénytelenek lesznek túllépni. Tehát ha valamilyen módon nincs összesítve akár a kamaránál, akár az ÁNTSZ-nél ez az időkeret, akkor ebből a szempontból semmiféle változás nem fog megtörténni.

Azonban valóban nagy a dilemma, és ebből a szempontból is csapdahelyzetben vagyunk, hogy szabad-e nagyon ellenőrizni, hiszen ha nagyon ellenőrzünk és mindent betartunk, akkor a végén összeomlik a rendszer. Gondolom, hogy ezt az egészségügyi kormányzat is tudja. Ha tisztában van azzal, hogy a jelenlegi források nem elegendőek a rendszer ilyen drasztikus átalakítására, akkor vajon mi lehet a cél? Ha egymás mellé rakjuk az ellátási csomagot és az egyéb olyan momentumot, ami az elmúlt időszakban az egészségügyi kormányzat részéről elhangzott, akkor mindenféleképpen azt kell megállapítani, és úgy tűnik, hogy ez a törvény is ezt fogja generálni, hogy egy szűkítés elé néz az egészségügy.

Egy, a hozzáférést mindenféleképpen szűkítő időszak elé néz a kormányzat, ezért mi is azt javasoljuk, hogy jobb lenne leülni, jobb lenne komplexen áttekinteni az egész egészségügyet intézményi szinten, képzési szinten, forrásszinten is, és azt követően, ha egyet tudunk érteni, akkor talán még egy kódexszerű jogszabályalkotás keretében valóban egy hosszú távra meghatározó egészségügyi jogalkotást tudnánk megvalósítani.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)