Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Teljesen természetes, hogy a Jobbik frakciója támogatni fogja ezt a javaslatot. A magyar nyugdíjasok megérdemlik a 14. havi nyugdíjat, de azért szenteljünk már annak néhány gondolatot, hogy hogyan juthattunk el abba az állapotba, hogy gyakorlatilag ez a 14. havi nyugdíj, ennek a juttatásnak a bevezetése gyakorlatilag valamiféle megoldásként tételeződik itt, minthogyha a nyugdíjas-társadalmat, két és fél millió honfitársunkat kirántaná abból a bajból, amelyben a statisztikai adatok szerint is benne van.

Ha megnézzük a legfrissebb számokat, akkor azt látjuk, hogy a mediánnyugdíj ‑ és kérem, ne bűvészkedjünk egyébként átlagnyugdíjjal, de vehetjük az átlagnyugdíjakat is, az sem túlzottan magas Magyarországon ‑ összege olyan 210 ezer forint körül mozog. Gyakorlatilag arról beszélhetünk, hogy a nyugdíjas-társadalom fele 200 ezer forintnál kevesebb juttatást kap havonta. Ha megnézzük az itteni árakat, ha megnézzük a vásárlóerő-paritást, ha megnézzük az átlagos nyugdíjas fogyasztói kosarat, akkor azt hiszem, nem kell túlzottan ragoznunk azt, hogy ez minden, csak nem az, amiről kormánypárti oldalon beszéltek, amikor arra utaltak, hogy gyakorlatilag a tisztelet és megbecsülés az, ami a kormánypárti részről a nyugdíjas-társadalmat megilleti, mert a magyar nyugdíjasok nagy tömegei nem ezzel a tisztelettel és megbecsüléssel találkoznak, hanem mindennapi megélhetési gondokkal.

És hogyan juthattunk el ide? Nyilvánvaló módon az alacsony fizetések vezetnek az alacsony nyugdíjakhoz. És miért alacsonyak térségi kitekintésben is Magyarországon a fizetések? Ez egy régi, nagyon hosszú vita itt közöttünk. Államtitkár úrral is rengetegszer volt ezzel kapcsolatosan már itt csörténk. Mi azt mondjuk, hogy Magyarországon a gazdaság- és társadalompolitikát igenis sok szempontból egy neoliberális és a globalista fősodorba, a multinacionális cégeknek megfelelő módon beilleszkedő politika vezérli.

Ezzel kellene szakítani ahhoz, hogy itt valóban tiszteletről és megbecsülésről beszélhessünk. Ezzel kellene szakítani, hogy valóban egyfajta lelkiismereti kérdés legyen. Nem én mondtam, hanem kormánypárti oldalról vetődött fel, és egyébként ebben igazuk van, valóban egy lelkiismereti, igazságossági kérdés ez az egész, mind a nyugdíjak ügye, mind pedig a magyar munkavállalók helyzete, az agyondolgoztatott, végtelenül kizsigerelt és sok szempontból valamiféle biorobotnak, cselédnek, eldobható bérrabszolgának tekintett magyar munkavállalók helyzete az, ami rendezésért kiált, ami valóban egy igazságossági kérdés kell hogy legyen, már akkor, hogyha bármit számít az önök számára is XIII. Leó pápa Rerum novarumja, az a százharminc-egynéhány esztendeje megfogalmazott szociálpolitikai alapigazság, amely olyan alaptételeket mondott ki, amelyeket jó lenne, hogyha megfogadnának, és a mindennapi politikában is bevezetnének itt, Magyarországon is.

Ehelyett azonban azt látjuk, hogy jönnek migránsmunkások. Lehet itt a statisztikával újfent csak bűvészkedni, és akkor azt mondani, hogy csak százezren vannak. Vannak olyan számok, amelyek bizony azt mondják, hogy inkább a 200 ezer felé közelít az itt lévők száma. Elfogadhatatlan az a helyzet, amikor gyakorlatilag ilyen rabszolgavadász vagy fejvadász cégek vezetői lakossági fórumokon is ki merik jelenteni azt, hogy az ide behívott vendégmunkások a hét 7 napján 12 órát dolgoznak naponta, a másikuk kijelenti azt ‑ van bőr a pofáján kijelenteni ‑, hogy ezeknek nincsenek kölykeik, és mennyit túlóráznak.

Nos, ez az a helyzet, amely elvezet ahhoz, hogy a nyugdíjak alacsonyak legyenek, és mindennek a gyökere nem most, nem az önök kormányzati ciklusa vagy ciklusai alatt elkezdődött, hanem sokkal korábban is érvényesülő neoliberális felfogás, amit Orbán Viktor annak idején, jó tíz évvel ezelőtt Rijádban úgy fogalmazott meg, hogy a minőségéhez képest meglepően olcsó a magyar munkavállaló, és rendkívül rugalmas a munka törvénykönyve. Ezerszer lefordítottuk ezt, hogy mit jelent: ez bizony egy neoliberális felfogást tükröz, amely szerint a magyar munkavállaló szabadon kizsigerelhető, agyondolgoztatható munkaerőállat. A számok, a statisztikák, a térségi összevetés sajnos egyébként ezt mutatja.

Nyilvánvaló módon nem akarok én elrugaszkodni a valóságtól és olyat követelni, amit ne lehetne megvalósítani Magyarországon. Ugye, államtitkár úr, rendre, ha ilyen követelések jönnek, vagy ilyen kéréseket tolmácsolunk önök felé, akkor mindig a gazdaság teherbíró képességére utal, még adott esetben egy szabad szenteste fölvetésével kapcsolatosan is, hogy a magyar gazdaság azt nem bírná el, holott ‑ zárójelet nyitnék, és akkor hozzátenném ‑ dehogynem, ráadásul EU-s kitekintésben eggyel kevesebb fizetett ünnepnappal rendelkeznek az itteni dolgozók, mint mondjuk, akkor az összes többi uniós munkavállaló, ráadásul hét másik uniós országban sem dőlt össze a gazdaság, mert mondjuk, akkor december 24‑e végre a családoké lehet, és Csehországban sem okozott ez nagy problémát ‑ zárójel bezárva. Szóval, ilyenkor szoktak önök GDP-re hivatkozni, meg gazdasági teherbíró képességre.

Mi meg azt mondjuk, hogy ezeket igenis, hogy teljesíteni lehetne, vagy legalább látnánk azt az ívet, amelynek során akkor ezek a követelések, ezek a teljesen jogos munkavállalói követelések végre itt megvalósulhatnának Magyarországon, és nagyon sokan nem azt éreznék, hogy ők valóban ilyen munkaerőállatok, akikről a hetedik bőrt is le lehet nyúzni, aztán ha rájuk unt a munkáltató, vagy éppen nem termel már elég hasznot, profitot a számára, akkor úgy eldobhatja, mint egy használt papír zsebkendőt.

Na, ez az a neoliberális mentalitás, ami Magyarországot a multinacionális ellátási láncok, termelési láncok aljára löki! Ebből kellene valahogy kitörnünk, elrugaszkodni a közepes fejlettség csapdájától, hogy mindaz, amiről itt most is beszélek, megvalósítható legyen, és kompatibilis egyébként azzal a kereszténydemokrata, szociálkonzervatív felfogással, amit papíron a kormánypárti padsorokban ülők is vallanak.

Mi ezért küzdünk, hogy ez ne csak írott malaszt maradjon, ne csak elmondják, elpufogtassák itt olykor, hogy lelkiismereti kérdés meg megbecsülés, meg akkor tisztelet az időseknek, és ezen keresztül nyilvánvaló módon akkor a munkavállalóknak is, hanem ezt a mindennapok gyakorlatára le lehessen fordítani. Ebben viszont óriási hiátus van, óriási szakadék tátong a valóság és az önök által elmondott szólamok közt.

Nos, hova vezet az, hogyha ilyen állapotokkal találkozunk? Sokszor ‑ és joggal egyébként ‑ utalnak a Nyugat-Európában kialakult tarthatatlan állapotokra, utalok itt akkor az előbb elmondott migránsmunkáshelyzetre, ami, úgy néz ki, hogy elszabadulni látszik, és az a Willkommenskultur, amely Németországot bizony lejtőre taszította, Magyarországon is bevezetődni látszik: hívják, hívják, és hozzák, hozzák ezeket a távol-keleti, ázsiai migránsmunkásokat, aztán hogy mikor mennek vissza, az megint egy másik kérdés.

Mivel jár mindez? A magyar bérek letörése lesz mindennek az eredménye. A magyar bérek letörése viszont egyenesen vezet alacsony nyugdíjakhoz, és akkor majd lehet bűvészkedni a 13. meg a 14., meg talán még a 15. havi nyugdíjjal is.

(14.20)

Ahelyett egyébként, és félreértés ne legyen, nem tiltakozunk, tehát nem azt mondjuk, hogy ne legyen 14. havi nyugdíj, de az alap mégiscsak az lenne, hogy GDP-arányosan a nyugdíjkifizetések valahogyan elkezdenek igazodni a nagy európai átlaghoz, és érdemi nyugdíjfejlesztés történik Magyarországon az ilyesféle ‑ hogy is mondjam csak, nem is kissé ‑ kampányízű osztogatás helyett, amit egyébként ‑ még egyszer szeretném hangsúlyozni, nehogy kiforgassák a szavaimat ‑ a magyar nyugdíjasok igenis, hogy megérdemeltek, megszolgáltak.

De hogyan lehetne akkor kitörni ebből a helyzetből, ebből a neoliberális logikából, amit mi minduntalan kárhoztatunk, és soha nem fogjuk tudni elfogadni ennek a szellemiségét? Mert azt mondjuk, hogy ez egy társadalomgyilkos hozzáállás, társadalomgyilkos ideológia, ráadásul a gazdaság fellendülését sem eredményezi és hozhatja el.

Mi azt mondjuk, hogy egy munkavállalói minimumra lenne szükség. Itt rendre ‑ államtitkár úr nyilván emlékszik rá ‑ alternatív vagy kiegészítő javaslatokkal jöttem a Jobbik frakciója részéről, mert hiszünk abban, hogy a megbecsült magyar munkavállaló lesz a nyitja, a kulcsa ennek az egész problematikának.

Nos, ha megnézzük azt, hogy mondjuk, tíz férfi munkavállalóból a statisztikák szerint négy ‑ és rengetegszer elhangzott ez itt, és nem tudnak vele mit kezdeni, nem tudnak erre egyébként érdemben mit válaszolni, tehát, ha négy ‑ munkavállaló tízből el sem jut a jól megérdemelt pihenésig, a jól megérdemelt nyugdíjig, akkor szerintem mi ezt a fennálló rendszert joggal hívhatjuk úgy, hogy ez nem más, mint „út a temetőbe” program, munkából a temetőbe. Itt lenne egy nagy igazságtalanság, és arra biztatjuk önöket, tisztelt kormánypárti képviselőtársak, hogy ne álljanak meg akkor félúton, ne álljanak meg a 14. havi nyugdíj bevezetésével, lenne itt egyébként még, ha már igazságosságról volt szó az előbb, néminemű problémát és adósságot helyre tenni, azt rendezni, az egyik ilyen a férfi munkavállalókra vonatkozó, 40 ledolgozott év után járó nyugdíj bevezetése. Annyit kérünk, hogy vonatkozzon őrájuk is ugyanaz, mint ami a hölgy munkavállalókra.

Ha nemzetközi példát kell idehozni, akkor ajánlanám az egyik szomszédunkat, és még nem is a leggazdagabbat, tehát akkor ne az legyen, hogy utópisztikus nyugat-európai példákkal jövök itt: Szlovénia esetében jövő év elejétől bevezetik a 40 év munkaviszony után járó nyugdíjat. Aztán Szlovéniában arra is van lehetőség, hogy ha ott van a nyugdíj előtt a munkavállaló, akkor ő kevesebbet dolgozzon, választhat, hogy hosszú hétvégét kíván magának, és akkor megkapja a pénteket is, vagy 6 órára csökkentik a napi munkaadagját, és akkor megmarad a hagyományos 5 plusz 2-es szerkezet hetente. Szóval, ez Szlovénia, és ezért egyébként nem a bére 80 százalékát, hanem a 90 százalékát kapja, és a járulékok 100 százalékkal minősülnek vagy számítódnak be, tehát igazándiból a későbbiekre vonatkozóan nem fog rosszul járni.

Ezeket a nemzetközi példákat is tanulmányozni kellene és beilleszteni a magyar rendszerbe, mert azt hiszem, hogy az az ordító igazságtalanság, ami ‑ még egyszer tehát ‑ statisztikai adatok és nem holmi ellenzéki gonoszkodás alapján kerül ide, önök elé, azt mutatja, hogy egy átlag magyar férfiember az 5-6-7 évvel kevesebbet él, mint nyugat-európai sorstársa. Ez eredményezi azt, hogy ilyen rengeteg, ekkora hatalmas arányban el sem jutnak a jól megérdemelt pihenésig, és 40 százalékuk a munkából a temetőbe megy. Szóval, ezen kellene akkor ilyesféle módosításokkal, ilyesféle humánus hozzáállással némileg enyhíteni.

Amiről itt előbb is szóltam, tehát ezek az alternatívák, ezek a javaslatok arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne enyhíteni ezt az igazságtalanságot és a magyar férfi munkavállalók helyzetét rendezni, az túl a „férfi 40” programon, mást is tartalmaz. 40 év után azt mondjuk, hogy teljes szja-mentesség illetné meg azokat, akik ledolgozták a maguk idejét. Támogatjuk egyébként azt, hogy a fiatalok 25 éves koruk alatt szja-mentességben részesülnek, de föltesszük a kérdést, hogy ez miért nem vonatkozik azokra, akik négy évtizedet keményen és becsülettel végigtoltak.

Államtitkár úr, többször beszéltem arról, hogy egy vasból vagy acélból készült szerkezet is elfárad négy évtizedes igénybevétel után ‑ akkor mi a helyzet különösen egy olyan egészségügyi ellátórendszerrel rendelkező országban, mint Magyarország, a munkavállalók kapcsán? Ők sok esetben belenyomorodnak, belebetegednek, viszont betegen is, fáradtan is, megtörten is tovább kell dolgozniuk. Ha pedig valamilyen csoda folytán mégiscsak eljutnak a nyugdíjig, akkor az a helyzet, hogy abból már nem sokat fognak tudni élvezni, hiszen krónikus betegségekkel küszködve jutottak el addig.

Egyébként ez az szja-mentesség, ami egy kicsit segítené őket, ami adott esetben rekreációs célokat is szolgálhatna, vagy legalábbis a későbbi idejüket megkönnyíthetné, az a mediánbéreket figyelembe véve nyolcvan-egynéhány ezer forintot jelentene egy átlagos magyar munkavállalónál.

Aztán a túlóra legyen szja-mentes! Hiszen az idő ‑ be kell hogy lássuk ‑ a legdrágább vagyonunk és kincsünk, márpedig Magyarországon a túlóra sok esetben nem valamiféle örömmel vállalt plusztevékenység, hanem kényszer. Az abból fakadó kényszer, abból a neoliberális és kizsákmányoló logikából fakadó kényszer, amely a magyar munkavállalókat egy ilyen alulfizetett és sok esetben jogfosztott állapotban tartja. Szóval, aki pluszmunkát vállal, az a családjából, az egészségéből és a szabadidejéből áldoz erre. A Jobbik véleménye szerint ezt nem kellene hogy adó terhelje, ez nem olyan, mint a rendes munkaidő. Egészen máshogy kellene ehhez viszonyulnunk, éppen ezért mondtuk azt is, államtitkár úr, egyfajta alternatívaként akkor itt a „férfi 40” mellett, hogy ez legyen szja-mentes, mert aki többet dolgozik, annak járjon több ne csak a fáradtságból, hanem az elismerésből és az anyagi juttatásokból is, és az a pluszdíjazás, amit adott esetben a túlóráért kapnak, messze nem kompenzálja ‑ tudjuk mindannyian ‑ azt a fáradságot, azt a pluszban belerakott energiát, amit mondjuk, egy-egy ilyen munka megkövetel.

Aztán a következő, ha már ugye sokszor mondtam most is, hogy körülbelül 40 százaléka a magyar munkavállalóknak el sem jut a nyugdíjig, és sok esetben az unokák a nagyszülővel, a nagyapjukkal gyakorlatilag csak a ravatalnál tudnak majd találkozni, de nem egy közös pecázás, nem egy közös focinézés, meccsnézés közben, hanem csak ilyen tragikus körülmények közepette. Akkor mi azt mondjuk, hogy ezt becsülje meg a mindenkori magyar állam, a mindenkori kormányzat, mert most, ha valaki több túlórát vállal, tehát többet áldoz föl a saját maga egészségéből, a saját maga családi életéből, a saját maga pihenéséből, akkor ez nem számít semmit a nyugdíj szempontjából a jelenlegi rendszer szerint.

Ez viszont mélyen, végtelenül igazságtalan, és éppen ezért javasoljuk vagy javasoltuk azt, hogy minden ledolgozott 200 túlóra számítson plusz egy hónapnyi nyugdíjjogosultsági időnek. Azt hiszem, hogy ez valamit kompenzálna abból a pluszban beletett erőfeszítésből, amit a magyar munkavállalók és egyébként azon belül ‑ akkor, hogy most visszakanyarodjak ‑ a férfiak rendszeresen vállalnak. Ez tisztelgés lenne egyébként azok előtt, akik nemcsak ledolgozták azokat az éveket, amelyek szükségesek a nyugdíjhoz, hanem bizony túl is húzták azokat, sok esetben, mondjuk ki, tényleg úgy, mint valami igavonó, vérüket, verejtéküket áldozva azért, hogy el tudják tartani magukat és a családjukat.

Ez a munkavállalói minimum kiindulópont kellene hogy legyen ahhoz, hogy el tudjuk feledni azt a neoliberális és végtelenül igazságtalan hozzáállást, amit ‑ még egyszer mondom ‑ Orbán Viktor a szaúd-arábiai, rijádi konferencián és ide arab befektetőket becsalogatni szándékozó beszédében is előadott.

Mert Magyarország a Jobbik véleménye szerint csak akkor lehet erős, ha a munkából élők is azok, ha a munkából élők úgy érzik, hogy meg vannak becsülve, adják meg a munkavállalóknak azt, ami megilleti őket. Ha a dolgozók megkapják ezt az elismerést, azt a tiszteletet, azt az igazságos viszonyulást, amiről kormánypárti oldalon is előbb beszéltek, akkor, azt hiszem, hogy közelebb juthatunk ahhoz, hogy a nyugdíjkérdés is rendezve legyen.

Köszönöm, államtitkár úr, és ha van esetleg ezzel kapcsolatosan némi biztató ígérete a magyar munkavállalók, aztán majd a nyugdíjba jutó magyar férfiak számára, akkor azt örömmel fogadnánk. Köszönöm szépen.

(14.30)