Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

ANDER BALÁZS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Teljesen egyértelmű, hogy ezt a határozati javaslatot a Jobbik frakciója támogatni fogja, hiszen ha van ügy, amely nem lehet pártpolitika áldozata, akkor valóban a fogyatékosságügy az hazánkban, ami az egyik ilyen téma kell hogy legyen. Az 1998. évi XXVI. esélyegyenlőségi törvény, a 2007-ben ratifikált ENSZ-határozat, illetve a fogyatékosságügyről szóló 2021-es európai uniós bizottsági stratégia szellemében azt kell mondjuk, hogy az azokban leírtak, az azok által megfogalmazott dolgok mind-mind arra intenek minket, hogy támogassuk ezt a határozati javaslatot, és ez így is lesz.

Viszont akárhogyan alakulnak majd a ’26-os választások, a mindenkori kormányzatnak és a mindenkori ellenzéknek azért megvan a maga feladata. A mindenkori kormány feladata az lesz, hogy amit megfogalmaztak ebben a határozati javaslatban, azt kőkeményen végrehajtsák, és a maximumot hozzák ki belőle. A mindenkori ellenzék pedig igenis kérje számon az itt leírt dolgokat, hiszen ezekkel maximálisan azonosulni tudunk. Szerintem nincs olyan épeszű ember Magyarországon, aki azt mondaná az itt megfogalmazott alapelvekre és célokra, hogy azok nem jók, azokat bármilyen okból el kellene utasítani. Egy a probléma: amikor a végrehajtásról beszélünk, akkor sokszor azt látjuk, hogy bizony ezek a szép elvek, ezek a magasztos célok megbicsaklanak, és amit önök leírnak az ilyen határozati javaslatokban, a valóság majd máshogy fogja ezt mind-mind bemutatni, illetve a valóságban máshogy fog ez festeni.

Amikor arról beszélnek, arról beszélünk, hogy a fogyatékossággal élő honfitársaink élethelyzetét javítani kell, az önálló életvitelüket támogatni kell, vagy hogy a teljes körű közösségi részvételüket fokozzuk minél inkább, az egy támogatandó cél. S az az alapelv, amelyet olyan sokan és sokszor elmondtak, a „Semmit rólunk nélkülünk!”, az valóban egy élő gyakorlat legyen Magyarországon, és ebben az esetben úgy néz ki, hogy valóban meghallgatták az illetékes szervezeteket, illetve a fogyatékosságügyi szervezetek képviselőit.

(14.30)

A szubszidiaritás elve szintén nagyon fontos, viszont a valóságban erről szintén meg szoktak feledkezni ott, a kormánypárti oldalon, és a hátrányos megkülönböztetés tilalma egy olyan alapelv kell hogy legyen, amely át kell hogy hassa az egész törvénykezésünket e tekintetben.

Örvendetesnek tartjuk a Jobbik részéről is azt a komplex szemléletet, amelyet a határozati javaslatban olvashattunk, tehát hogy egy, a korábbiakban csupán egészségügyi problémaként kezelt kérdést sokkal komplexebben, összetettebb módon közelítenek meg, és végre felismerték azt, hogy itt ez nem csupán, nemcsak egy egészségügyi kérdés, hanem bizony be kell vonni a kora gyermekkori integráció ügyét, a foglalkoztatáspolitikát, az önálló életvitelt, a komplex rehabilitációnak az egész intézményrendszerét. De beszélhetünk itt a közlekedésügyről (Gy. Németh Erzsébet felé:), a képviselő asszony a pulpitusról horrorisztikus számokat sorolt itt azzal kapcsolatosan, hogy a valóságban ez az esélyegyenlőség, mondjuk, hogyha a MÁV-ot nézzük, akkor hogyan valósul, illetve nem valósul meg hazánkban.

Aztán bizony azt is tartalmazza ez a komplex szemlélet, hogy a sport, a kultúra és a közlekedés terén is meg kell adni az egyenlő hozzáférés lehetőségét a fogyatékossággal élő honfitársainknak. Ezzel mind-mind egyet tudunk érteni, viszont amikor ténylegesen a megvalósításról lesz majd szó, vagy volt eddig szó, akkor mindig olyan problémákra mutattunk rá, és nem azért, mert ellenzéki oldalról mi a kákán is csomót akarunk keresni, amelyek sok százezer honfitársunknak okoznak égő mindennapi problémát és megoldhatatlan gondot.

Már a preambulumban is van egy vészjósló idézet. A realitásoktól nyilvánvalóan nem lehet elszakadni, de amikor önök úgy fogalmaznak, hogy a mindenkori költségvetési lehetőségek figyelembevételével kell majd ezt a hihetetlenül összetett kérdéskört rendezni és intézni, akkor azért úgy felvillannak a vörös fények, hiszen nagyon sok kezdeményezésünkkel kapcsolatosan, amelyek szerintem valóban pártpolitika fölött kell hogy álljanak, mindig az az elutasítás indoka kormánypárti részről, hogy nincsen pénz, vagy ez felborítaná a hazai költségvetést.

Az is egy vészjósló dolog, bár nyilvánvalóan bele kell foglalni, hogy önök felkérik az önkormányzatokat, hogy tegyenek meg mindent a program céljainak megvalósulásáért, de ilyenkor elfelejtik hozzátenni azt, hogy a hazai önkormányzati szektort a végletekig kivéreztették. Az a forráselvonás, amely az önkormányzatoknál megfigyelhető, mondatja velünk azt a jogos kérdést, hogy hogyan tudják ezek a kivéreztetett önkormányzatok támogatni majd ezeket az amúgy támogatandó célokat.

Van olyan pozitív kezdeményezés, illetve fölhívás itt a továbbiakban, amely szintén kontrakarikírozva van a valóság által, mert amikor azt írják, hogy a tömegtájékoztatási szervek szintén tegyenek meg mindent a fogyatékossággal élő magyar honfitársaink érdekében, az ő jobb befogadásuk érdekében, akkor ezzel teljes mértékben azonosulni tudunk, csak az NMHH éves jelentései mind-mind arról szólnak, hogy gyakorlatilag egy olyan eltüntetendő törpe minoritásként kezelik ezt a több százezres vagy inkább többmilliós népcsoportot, populációt Magyarországon, amelyről jobb nem is szót ejteni, akiket nem kell bemutatni. Szeretném még egyszer elmondani: nem én mondom, ellenzéki képviselő, hanem az NMHH éves jelentései, hogy ezeknek az embereknek, a fogyatékossággal élő magyar állampolgároknak a médiabeli reprezentációja bizony gyalázatosan alacsony.

És itt szeretnék egy ilyen ellentétet vonni aközött, hogy bizonyos woke-ideológiák által megkreált mesterséges társadalmi csoportok milyen rivaldafénybe vannak állítva Magyarországon, szemben egyébként azokkal az emberekkel, akik önhibájukon kívül megrokkannak, beteg gyermeknek adnak életet, és őt minden erőfeszítésükkel próbálják úgy nevelni, úgy gondozni, hogy valóban egy olyan hasznos tagja legyen a magyar társadalomnak, akinek a hozzáférése ezekhez az itt lefektetett dolgokhoz minél szélesebb. Szóval, jó lenne, hogyha ez nemcsak egy írott malaszt maradna, ha nemcsak beszélnénk erről, hanem valamikor majd akkor az aktuális kormányzat ezt kőkeményen számon is kérné azoktól a szervektől, amelyeket most felhív arra, hogy erre jobban ügyeljenek.

Szó esett itt a demográfiáról is, hogy a 2022-es népszámlálás szerint hazánk lakossága immáron alig éri el a 9,5 millió főt, és hogyha a különféle metodikák szerint megnézzük, mennyien vallották magukat fogyatékossággal élőnek, akkor azt látjuk, hogy meredeken csökkent a számuk: a 2001-es 577 ezer főről 2022-re 274 ezer főre, de ha egy más szemlélet szerint vizsgáljuk ezt a kérdéskört, akkor azt látjuk, hogy valamiféle korlátozottsággal élő magyar emberből 2,5 millió van ebben az országban. Tehát a társadalom, a populáció több mint egynegyede közéjük tartozik; igaz ugyan, hogy közülük csak 1 millió 800 ezer olyan ember van, aki mérsékelten, valamilyen mértékben korlátozott, de a súlyos korlátozottsággal élők száma is bőven 600 ezer fölött van, ami két és félszeresen haladja meg a hivatalos statisztikában foglalt számadatokat, a nagy részük idős ember.

És akkor egy olyan problémára szeretnék itt megint csak utalni, amelyet kormánypárti oldalról rendre le szoktak söpörni, ez pedig a „férfiak 40” kérdése. Magyarországon tíz férfiből négy nem is jut el a nyugdíjkorhatárig, egy percet nem tud élvezni az egyébként jogosan megérdemelt nyugdíjából, mert idő előtt elhalálozik; és akik el is érnek a nyugdíjig, ezeknek a férfi honfitársainknak a további 40 százaléka krónikus betegséggel küszködik. Tehát hogyha ezeket a számokat is idevesszük, és megnézzük ezt a végtelenül elszomorító és igazságtalan állapotot, azt a helyzetet, amelyet mi úgy szoktunk felvázolni, hogy gyakorlatilag a munkából a temetőbe viszik ezeket a férfiembereket, és egy percet nem tudnak pihenni, a hobbijuknak szentelni vagy éppen a családjukkal törődni, unokázni, és mellé rakjuk azt, amit a határozati javaslatban leírtak, akkor azt kell hogy mondjam, hogy amikor az előbbiekben itt elmondtam, hogy a szép szavakat rendre felülírja a valóság, akkor, azt hiszem, igazat kell hogy adjanak.

Van egy másik terület is, amellyel kapcsolatosan én magam is szintén nagyon sokszor felszólaltam. A ’24/25-ös tanév adatai szerint 1 millió 464 ezer gyermek vagy fiatalkorú vesz részt a köznevelési rendszerben, 7 százalékuk SNI-s, tehát 109 ezer óvodásról, illetve diákról beszélhetünk. Tegyük mellé, képviselőtársaim, ott a kormánypárti oldalon, hogy mondjuk, akkor „Biztos kezdet” gyermekházból mennyi van! Mi soha nem az intézményt támadtuk, hogyha mi kritikát fogalmaztunk meg, akkor az mindig azzal volt kapcsolatos, hogy a meglévő problémákhoz képest azok a megoldási, és egyébként sokszor jó megoldási javaslatok, amelyekkel önök előálltak, nagyon kevesek. Tehát 174 településen találhatunk „Biztos kezdet” gyermekházat ‑ ez az anyagban is benne van ‑, tanodával 151 településen találkozhatunk. Több mint 3 ezer település van Magyarországon. Akkor a többi településen minden rendben van, ott nincsen gond? Dehogyis nincsen! És hogyha azt is megvizsgáljuk, hogy mondjuk, micsoda költségvetési tételeket igényelne, hogy teszem azt, évről évre megduplázzák a „Biztos kezdet” gyermekházak számát vagy az azok működésére fordított összeget, akkor azt látjuk, hogy ez összesen 2 milliárd forint lenne. Hát, hogyha valami nem dönti romba a magyar költségvetést, akkor, azt hiszem, pontosan ez vagy az ilyesféle tételek lennének.

És van még egy nagyon-nagyon súlyos kérdés, ez pedig nem más, mint a segítő hivatásban dolgozóknak a segítségkérése. Tehát beleírhatnak akármit az ilyesféle határozati javaslatokba ‑ és még egyszer szeretném jelezni: amit beleírtak, az mind jó, mind támogatandó, azt el fogjuk fogadni ‑, de hogyha figyelmen kívül hagyják azt az egészen triviális tényt, hogy van egy majdnem százezres ágazat Magyarországon, a szociális szféra dolgozóiról beszélek, akiknek az elsődleges feladata az volna, hogy pontosan az ilyen bajba jutott embereknek segítsenek, az ő mindennapi életüket próbálják megkönnyíteni a korai felismerésben részt véve, a komplex rehabilitációban működve, próbálják segíteni azt, hogy a lefektetett célok és alapelvek a gyakorlatban is működjenek, akkor föl kell tenni a kérdést, hogy hogyan lehet eltűrni azokat az állapotokat, amelyek, mondjuk, az ő bérezési viszonyaikat jellemzik Magyarországon.

(14.40)

Tehát a segítő hivatásban dolgozó százezernyi emberről beszélek, akik joggal érzik magukat elárulva, becsapva és a kormányzat részéről magukra hagyva.

Nézzük meg, hogy mondjuk, 2020 környékén mekkora volt az a bértömeg, amit ezekre az emberekre fordítottak, és a mostani költségvetés szerint mekkora bérben részesülnek! És az, amit itt tegnap a miniszterelnök úr elmondott, hogy nahát, akkor majd a következő ilyen megmentett ágazat a szociális szféra lesz a maga 10-20 százalékos béremelésével, önök sem gondolják komolyan, hogy kihúzza a területet a bajból. Maga a belügyminiszter ismerte el egyébként, hogy hatalmas a szakemberhiány, hiszen az elvándorlás, a fluktuáció óriási, menekülnek a szakemberek erről a területről, mert a bérezésük egészen egyszerűen a szociális vegetálásra elég.

Ha ezzel önök nem szembesülnek, nem hajlandók ezt a tényt fölismerni, és egy neoliberális logikától hajtva nem teszik mellé azokat a költségvetési forrásokat az ilyen határozati javaslatokhoz, amelyek ahhoz szükségeltetnek, hogy az egész ne csak egy papírra leírt szép fogalmazványgyűjtemény legyen, hanem a mindennapokban megvalósulva a fogyatékossággal élő honfitársaink boldogulását szolgálhassa, akkor azt hiszem, hogy fölöslegesen beszéltünk itt most bármiről.

El fogjuk fogadni ezt a határozati javaslatot, kívánjuk, hogy abból minél több valósuljon meg, de ha ezzel a brutális ténnyel, amit a szociális dolgozók elnyomorodása jelent Magyarországon, nem szembesülnek a kormánypárti padsorokban, akkor azt hiszem, hogy az egész gyakorlatilag mehet majd a kukába, és semmi nem fog megvalósulni azokból a szép célokból, amiket megfogalmaztak. Köszönöm a figyelmet.

Várnék egyébként az ágazat dolgozóinak a nevében valamiféle biztató ígéretet arra vonatkozóan, hogy az a 10-20 százalékos béremelés, amit tegnap a miniszterelnök úr elmondott, inkább csak ilyen nyelvbotlás volt, mert inkább 40-50 százalékban gondolkodnak, és hozzáteszem, az sem lenne egyébként egy akkora összeg, amivel igazándiból bemutatná a kormányzat, hogy megbecsüli ezeknek az embereknek azt az áldozatos munkáját (Az elnök csenget.), amit a mindennapokban folytatnak a fogyatékossággal élő honfitársaink érdekében. Köszönöm a figyelmüket és köszönöm a türelmet.