Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Egy idézettel kezdeném 1886-ból, Ember János: A néptanító anyagi helyzete című könyvéből. Azt mondja: „Tapasztalaton alapuló szilárd meggyőződésem, hogy népnevelésünk mostani miserabilis  tehát nyomorúságos  állapotából mindaddig ki nem emelkedhetik, míg a tanítóságnak tűrhető anyagi létet nem teremtünk. Czélom, hogy másokat is meggyőzzek a felől, hogy népnevelésünk sokat hangoztatott bajai az anyagi nyomorúság közös forrásából erednek, s ha a bajokat orvosolni akarjuk: mindenek előtt forrásukat kell bedugnunk.”Tisztelt Államtitkár Úr! Az egyik fő, mondjuk úgy, hogy mézesmadzag, amit elhúztak a pedagógusok előtt ezzel a törvényjavaslattal, az az, hogy az érintettek mintegy 30 százalékos béremelésben részesülhetnek. Írta egyébként ezeket a sorokat Ember János úgy, hogy annak idején ő úgy panaszkodott, hogy egy kezdő néptanító havi fizetése háromszorosa volt egy akkori napszámos javadalmazásának, tehát mondjuk, ha azt a mostani minimálbérre fordítjuk le, akkor azt jelentené, hogy itt most valakinek szomorkodnia kellene egy nettó 300 ezer forintos kezdő tanári fizetés miatt. Sajnos ennek a felét nem viszik haza a pedagógusok. Szóval, amikor önök azt mondják, hogy itt micsoda hatalmas emelés lesz, akkor ezeket a számokat és a több mint száz évvel ezelőtti állapotokat  amely miatt akkor nagyon sok és a közoktatásért, az oktatásügyért aggódó ember fölemelte a szavát, illetve beszélt róluk  illő lenne egybevetni.

Mi azt mondjuk erre a törvényjavaslatra, hogy a szakképzés reformja címszó alatt önök a bizonytalanságot és a kiszolgáltatottságot növelnék. Azt mondják, hogy ezáltal, hogy kivezetik a pedagógusokat, illetve az érintett oktatókat a közalkalmazotti státuszból, és a munka törvénykönyve vonatkozna rájuk, mennyivel versenyképesebb lesz az oktatás. Egy fittyfenét van így, már elnézést, egyáltalán nem beszélhetünk erről. Ha önök méltóztattak volna meghallgatni azokat a pedagógus-szakszervezeteket, amelyekről Hohn képviselő asszony itt az előbb beszélt; csak sajnos az ő meghallgatásukra nem került sor, hiszen tudjuk jól, hogy a kormány szerint vagy a kormány felfogásában mi számít itt egyeztetésnek, a tipikusan Kóka János-i egyeztetés.

(22.50)

Ő mondta azt, hogy a békákat sem kérdezik meg, amikor lecsapolják a mocsarat. Az önök számára… (Schanda Tamás János ingatja a fejét.)   de államtitkár úr, így van, hiába ingatja a fejét. Sajnos az a magyar rögvalóság, hogy az egyeztetés az önök számára azt jelenti, hogy kijelentenek valamit, adnak ki egy diktátumot, és ha nem bólogatnak hozzá, akkor ennyi volt. De ez nem egyeztetés. Meg kellene ezeket az embereket hallgatni, hiszen az oktatás leghatékonyabb szereplője, hogy így fogalmazzak, nem más, mint a pedagógus.

A pedagógusok viszont tiltakoznak a Parragh László-féle őrület ellen. Ő mondta azt, hogy a közalkalmazotti státusz valamiféle védett státusz, és ez nagyobb nyugalmat, kiszámíthatóságot biztosít a pedagógusoknak, éppen ezért hátradőlhetnek, és úgy is megkapják azt a fizetést, mint ha teljes erőbedobással dolgoznának.

Megint csak azt kell mondanom, hogy aki ilyesféleképpen fogalmaz, az találkozotte valójában a munkáját jól végző, mondjuk, szakiskolai, szakközépiskolai tanáremberrel. Kérem szépen, amikor tanítottam, olyan napra nem emlékszem, hogy úgy mentem volna dolgozni, hogy nekem ehhez nincsen kedvem. Viszont nagyon sok olyan nap volt, amikor úgy értem haza, minthogyha fejbe vágtak volna egy hatalmas nagy bunkóval, és órákon keresztül csak bámultam ki a fejemből. Ugyanis azoknak a pedagógusoknak, akiknek az a feladata, az a hivatása, hogy azokkal a gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozzanak, akik a szakképzésbe kerülnek  60 százaléknyi diák összességében, körülbelül azoknak a fiataloknak a 60 százaléka, akik otthagyják az általános iskolát, és az ő egyharmaduk kerül a most újra szakképző iskolának nevezett intézménytípusba , no, szóval nagyon sokszor olyan elsődleges szociális problémákkal, illetve olyan szocializációs veszteségekkel küszködnek, amelyekkel ezeknek a tanároknak kell megbirkózni ahhoz, hogy a magyar társadalom számára értékes embereket lehessen ezekből a fiatalokból nevelni.

És aki úgy gondolja, hogy ezek a pedagógusok nem dolgoznak eleget, az nem járt még ilyen iskolában. Vért izzadnak a kollégák, hogy teljesítsék azokat a feladatokat, amelyeket hivatásként magukra vállaltak, de így ez nem fog menni. A pedagógusok így, ezzel a javaslattal csak még frusztráltabbá válnak.

És amikor azt mondom, hogy a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság fog növekedni, akkor engedjenek meg még egy idevágó idézetet, mert szerintem a mai magyar helyzetre ez nagyon-nagyon jellemző, mármint így pedagógusfronton: ha szembeszegülünk, ha elmondjuk, ami nem tetszik, akkor az életünkkel játszunk  nyilván idézőjelben. „Nem arra gondolok, hogy golyót repítenek a fejünkbe, nem is a villamosszék által múlunk ki, ennél sokkal rosszabb dolog vár ránk. Arrogancia, mindennapos lelki terror, a minősítés, címkézés, negatív kritika olyan nyomása, mellyel szemétként söpörnek el az útból. Így löknek le a célokhoz vezető útról, térítenek el az álmoktól, sikerektől, minden addigi erőfeszítést leigázva, bólogató kiskutyák és félresöpört vagy eltakarításra váró szemetek társadalma. Persze azzal a szűk réteggel, amelyik megmondja, hogy ki melyik táborba tartozik, tartozhat.”

Államtitkár úr, már az általános vita során is, amit nem kívánok megismételni részleteiben sem, de azért 25 percben volt arra időm, hogy kifejtsem, rengeteg olyan példa van, olyan szomorú, félelmetesen gyalázatos példa, amikor szőnyeg szélére vannak ezek a pedagógusok állítva, nem a szakmai munkájuk miatt, mert ha azt rosszul végzik, akkor az teljesen jogos. Egészen más miatt, mondjuk politikai alapon. Ez a törvénymódosítás lehetőséget teremt arra, hogy a hatalom, a mindenkori hatalom sokkal inkább kézben tartsa őket.

De hát nem kell akkor fölháborodni, amikor itt interpellációjában Csányi képviselőtársam is azt mondja, hogy önök a nemzet napszámosaiból a NER cselédjeit kívánják tenni. Lehet ezen mosolyogni, de még egyszer mondom, államtitkár úr, meg kellene hallgatni a pedagógusokat, hogy ők mit mondanak, hogyan érzik magukat a bőrükben, és nem csak azért, mert alacsony a fizetés, az a fizetés, amit most visszapótolnának, hiszen azért azt soha ne feledjük el hangsúlyozni, hogy a 2014-es minimálbérszinten fagyasztották be a vetítési alapot, tehát 101 500 forintos szinten, ez pedig azt jelenti, hogy havonta súlyos tízezrektől fosztják meg a pedagógusokat.

Most a pedagógusok egy részének, mintegy egyötödének ezt, amit elvettek az évek alatt, visszapótolnák. De ez nem igazi emelés, visszaadnak valamit, amit korábban elvettek. Most ez, az úgynevezett emelés a közoktatás, a köznevelés, mondjuk úgy, hogy pedagógiai elfekvőjére fog vonatkozni, a szakképzési intézményekre, a szakközépiskolákra.

De kíváncsian várjuk azt, hogy ez a kiskapu, amit most megnyitnak és az, hogy kivezetik az érintetteket a közalkalmazotti jogállás alól, hová fog fajulni. Mi lesz, ha az lesz a következő tervezet, hogy az összes magyar pedagógust a munka törvénykönyve alá kell helyezni, és sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe kell őket nyomorítani? Erre csak azt tudjuk mondani, hogy nem. Összességében egyébként hozzátartozik itt az igazsághoz, hogy ennek a törvényjavaslatnak van számos pozitív pontja is. Mondjuk el, igen, vannak benne nagyon jó dolgok, de engedjék meg, hogy egy csúnya hasonlattal éljek, próbálok azért finom lenni. Nagyjából olyan a dolog, minthogyha egy étteremben pompás menüsort szolgálnának föl, aztán a főszakács odarondítana a tálca közepére, és azt mondja, hogy tessék, fogyasszátok, és fölháborodna, amikor azt mondják a vendégek, hogy köszönjük szépen, de hát ebből így nem kérünk, még akkor sem, ha lennének rajta finom falatok.

Önök, tisztelt államtitkár úr, ezzel ezt csinálják. Ezt mondják a pedagógus kollégák, de nem értem, hogy miért nem hallgatják őket meg. Nyilván, ha meghallgatnák, akkor ezekkel a fölvetésekkel szembesülniük kellene.

Nos, beszéltem a fizetésekről, nem beszéltem viszont még arról, hogy mennyire leterheltek a pedagógusok, és hiába itt minden Rétvári-hazugság, mely szerint 608 órát tanítanak éves szinten, és ez sokkal kevesebb, mint mondjuk, az EU-s átlag, ez nem így van. Többet dolgoznak a magyar pedagógusok, mint az EU-s átlag, ezzel szemben viszont most már kevesebbet visznek haza átlagban 30 ezer forintnyi pénzzel havi szinten, mint román kollégáik.

Államtitkár úr, azt kértük a módosítóinkban, hogy adják meg ezt az emelést, ami egyébként megjár, és évek óta megjárna a pedagógusoknak, és ne csak egy szűk szeletüknek, valamint ne párosítsák ezt azzal, hogy elveszik tőlük a közalkalmazotti jogállást, mert Parraghgal egyébként abban egyet tudunk érteni, hogy igen, ez egyfajta nyugodtságot és kiszámíthatóságot biztosít a pedagógusoknak. Ezeket a versenyképességi lózungokat hagyjuk már!

Egy szaniter-nagykereskedő nehogy már belebeszéljen olyan dolgokba, ami ezerszázalékosan pedagógia! Még egyszer mondom: látni kellene azokat a gyerekeket, akikkel ezekben a szakképző iskolákban a pedagógusok és a szakoktatók foglalkoznak! Ez nem egyszerűen gazdasági kérdés, ez mélyen pedagógiai kérdés is.

Én, illetve mi és mondhatom azt, hogy az egész ellenzék azt szerette volna, hogyha ezeken a kérdéseken elgondolkodnak, de úgy látjuk, hogy süket fülekre talált minden. Szomorúak vagyunk miatta, mert újfent csak hangsúlyozni tudom: lett volna itt néhány olyan dolog, amit őszintén, teljes szívvel támogatni tudunk, és úgy gondoljuk, hogy ez szolgálta volna a hazai szakképzés egyről kettőre jutását, viszont ebben a formában így, a módosítóink lesöprésével párhuzamosan nem tudjuk támogatni.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik padsoraiban.)