Bizottsági arcképcsarnok

Készült: 2024.03.28.15:54:11 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

140. ülésnap (2004.04.06.), 24. felszólalás
Felszólaló Dr. Szent-Iványi István (SZDSZ)
Beosztás  
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka vezérszónoki felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 19:21


Felszólalások:  Előző  24  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

DR. SZENT-IVÁNYI ISTVÁN, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Úr! Tisztelt Ház! Huszonnégy nap választ el minket Magyarország európai uniós csatlakozásától; úgy is fogalmazhatnék, hogy a 24. órában vagyunk, hogy ezt a fontos törvényt elfogadjuk. Egyszerre örömteli és egyszerre sajnálatos az a vita, ami itt zajlik. Örömteli, mert felkínálja a megegyezés lehetőségét, és örömteli, hogy egyáltalán már itt van a Ház plénuma előtt ez a törvénytervezet. De sajnálatos is, mert késlekedésben vagyunk az eredeti határidőkhöz képest, vagy a tervezett határidőkhöz mindenképpen. És főleg azért, mert épp az imént elhangzott vezérszónoki nyilatkozatból is kitűnik, hogy sajnos ennek a törvénynek a sorsa még most is bizonytalan.

2002 decemberében közösen döntöttünk úgy az alkotmánymódosítás során, hogy egy kétharmados törvényben rendezzük az Országgyűlés szerepét, jogát, ellenőrzési lehetőségeit a kormány európai uniós tevékenysége felett. Helyesen döntöttünk akkor, amikor elfogadtuk az alkotmány módosítását, és fontosnak tartom azt, hogy végre eljutottunk idáig, hogy immáron nem zárt ajtók mögött vitatkozunk, hanem a plenáris ülés előtt, azzal az eséllyel, hogy ha nem is a csatlakozás pillanatában, de a pillanatát követő pillanatok egyikében reményeim szerint elfogadhatjuk a törvényjavaslatot.

Miért van szükség egy ilyen különleges törvényre? Többen érveltek úgy kormányoldalról is, hogy semmiféle külön törvényi szabályozásra igazából nincs szükség, hiszen a parlament széles körű ellenőrzési jogosítványokkal rendelkezik a kormány végrehajtói tevékenysége fölött. Ezt egyébként is gyakorolja a kormány minden egyes tevékenységével kapcsolatban. Vajon miért kell egy külön törvényben, méghozzá egy kétharmados törvényben szabályozni ezt a kérdést? Erről már esett szó, Vastagh elnök úr, Szájer alelnök úr az imént már beszéltek róla, hogy itt másról van szó. És ezt világosan kell érteni.

A kormány az európai uniós döntéshozatalban jelentős részben nem végrehajtói minőségben jár el, hanem törvényhozói minőségben. Ilyen minőséget és ilyen jogosítványokat vesz át az Országgyűléstől. A számháborúba nem érdemes belemenni, hogy ez 30 százalék, 50 százalék, 70 százalék; valóban, ahogyan Szájer alelnök úr mondta, nagyon nagy mértékben függ attól, hogy milyen területről beszélünk. Természetesen a gazdasági szabályozásban lényegesen nagyobb, a kultúrában, oktatásban szinte semmi ilyen nincs. Tehát itt nagyon eltérő a közösségi jogalkotás, de egy biztos, hogy a Tanácsban a kormány társdöntéshozói funkciókat lát el, az Európai Parlament és a Tanács együttesen hoz kötelező érvényű jogszabályokat, amelyeket nekünk itt alkalmaznunk kell.

Tehát természetes, hogy a parlament, amikor lemondott és érthetően lemondott ezekről a jogosítványairól, akkor igényt tart arra, hogy ezekre nagyobb figyelmet fordítson, komolyabban ellenőrizhesse, mint egyébként a végrehajtói tevékenység során a kormányt. Tehát ebben nem is volt vita, az alkotmánymódosítás folyamán elfogadtuk, hogy erre szükség van. De szükség van egy másik okból kifolyólag is, erről Vastagh elnök úr már beszélt az imént. Ez az a kérdés, amiről minden nyugati demokráciában is beszélnek, és egyre inkább szembesülünk mi magunk is vele: a demokratikus deficit kérdése.

Ez általában nemzeti parlamenteket érintő kérdés is, hiszen az állampolgárok a nemzeti parlamentek és a kormányok döntéseivel kapcsolatban is gyakran érzik úgy, hogy ezek a döntések tőlük távol születtek meg, hogy ezek a döntések nem vették figyelembe az érdekeiket, ezeket a döntéseket ők nem tudják ellenőrizni, és nem átláthatók. De fokozottan igaz ez az európai döntéshozatalra, hiszen távol lévő intézmények döntenek, Brüsszelben, Strasbourgban döntenek, és olyan testületek, itt a miniszterek tanácsára gondolok, amelyeknek belső működésére vonatkozó jegyzőkönyvek a mai napig nem nyilvánosak. Annak ellenére, hogy az Európai Unió már évekkel ezelőtt megfogalmazta a széles körű átláthatóságot és transzparenciát, a tanácsüléseken elhangzott nyilatkozatok, tehát hogy az egyes kormányképviselők ott valójában mit mondanak és hogyan szavaznak, mind a mai napig nem áttekinthetők és nem nyilvánosak, tehát távol vannak az ellenőrzéstől.

Ebben a helyzetben válik különösen fontossá és szükségessé, hogy a nemzeti parlamentek fokozottabb szerepet kapjanak. Ezt az Európai Unióban már évekkel ezelőtt fölismerték. Az amszterdami szerződéshez csatolt jegyzőkönyv már 1997-ben megfogalmazza annak követelményét, hogy a nemzeti parlamenteket nagyobb mértékben kell bevonni a döntéshozatalba, bár ez elsősorban akkor a szubszidiaritási kérdésekre vonatkozott, tehát azokra a kérdésekre, amelyek helyben is eldönthetők, sőt, helyben jobban, átláthatóbban és nagyobb hatásfokkal intézhetők el.

Az alkotmányos szerződés továbblépett ebben az ügyben, egyértelműen, külön jegyzőkönyvet vagy memorandumot fogalmazott meg a nemzeti parlamentek szerepével kapcsolatban. Ez is részben a szubszidiaritáshoz kapcsolódik, de részben a kormányzati ellenőrzéshez is. Ez például már közvetlenné teszi az összes európai uniós dokumentum, jogszabály megküldését a nemzeti parlamenteknek, ezzel is mintegy fölszólítva őket arra, hogy ezekkel az ügyekkel foglalkozzanak a saját nemzeti szabályozások adta kereteken belül. Mi ezt a szabályozást akarjuk most megteremteni. Tehát amit most csinálunk vagy csinálni szeretnénk - és remélem, hogy fogunk is -, az egyszerre van összhangban a magyar alkotmányosság követelményeivel és az Európai Unióban zajló folyamatokkal. Nem a végéhez szeretnénk csatlakozni, hanem legalább a közepéhez, a derékhadához azoknak a parlamenteknek, azoknak az országoknak, amelyek megteremtették a demokratikus kontrollt az európai intézmények működése fölött.

Amikor ezt a törvényjavaslatot előkészítettük, sokunknak volt ebben szerepe. Hadd emeljem ki Vastagh Pál elnök urat, Szájer József alelnök urat, Herényi Károly frakcióvezető urat, de mindenképpen ki akarom emelni Szili Katalin elnök asszonyt, aki nélkül talán most sem juthattunk volna el idáig, és Juhász Endre miniszter urat; az előbb, úgy érzem, méltatlanul bírálták az ő tevékenységét. Én mindvégig úgy éreztem, hogy Juhász Endre miniszter úr szívügyének tekinti és tisztességgel képviseli az álláspontot.

 

(10.50)

Nem mindig éreztem úgy, hogy a kormány egésze is a szívügyének tekinti ezt a dolgot, ez tény, de soha nem volt olyan érzésem, hogy Juhász Endre nem tekintette volna annak, de ez csak egy rövid kitérő.

Tehát amikor mi együtt - és szerénytelenül engedjék meg, hogy azért a saját személyemet is szóba hozzam -, azok, akikről beszéltem, ezt az egész ügyet elindítottuk, kézbe vettük, felépítettük, akkor többféle modellt tanulmányoztunk. Az európai modelleket vettük alapul, és két megfontolandó, alapvető modellt tapasztaltunk. Az egyik megközelítés egy úgynevezett dokumentum alapú megközelítés, a másik megközelítés pedig politikai alapú megközelítés. A dokumentum alapú megközelítés elsősorban a német, az osztrák és bizonyos értelemben a nagy-britanniai modell. Ez arra alapul - és ehhez hasonlít igazán a mi törvényjavaslatunk, bár ötvözi a kettő előnyeit -, hogy a parlament már az első tervezetek pillanatában kiválasztja a számára fontos, lényeges törvényjavaslatokat, és ezeknek a sorsát végigkíséri az európai uniós döntéshozatalban. Gyakran évek telnek el attól a pillanattól kezdve, hogy beterjesztettek egy ilyen törvénytervezetet, addig, amíg kötelező érvényű jogszabállyá válik. Sokszor formálódik és alakul az a jogszabálytervezet, és ezeknek - a dokumentum alapú megközelítés kapcsán - minden mozzanatát figyelemmel kíséri az aktuális bizottság, vagy azok a képviselők, akik ezt követik; folyamatosan egyeztetnek a kormánnyal, és végigviszik a folyamatot. Ez nagyon alapos, de értelemszerűen csak szelektív megközelítés lehet, hiszen aki járatos akár csak az európai uniós jogalkotásban, az tudja, hogy évi több száz jogszabályról van szó, ezeknek a folyamatos, állandó figyelemmel kísérése sehol nem megoldott. Leginkább Nagy-Britanniában törekednek erre, de ott is az esetek túlnyomó többségében csak megállapítják a jogszabályokról, hogy átadják az ezzel kapcsolatos döntést a kormánynak, bár mindegyikről hoznak egy formális döntést.

A másik modellt elsősorban az északi országok alkalmazzák, Finnország és Svédország, ez a politikai jellegű megközelítés. Ez az a jellegzetes eset - egyébként Dániában is ez a modell érvényesül -, amikor például Svédországban minden péntek délután az integrációs bizottság vagy Európa-ügyi bizottság meghallgatja azokat a minisztereket, akik a következő héten tanácsülésre mennek, a tanácsülések napirendjén mennek végig, és itt formálnak véleményt a tanácsülésen hozandó döntésekről, illetve kormányzati álláspontról. Ennek az előnye, úgy tűnik, az, hogy minden ügyről képet alkothatnak, ha röviden is, és véleményt nyilváníthatnak. A hátránya viszont az, és ezt mi felismertük, hogy nagyon sok ügy már egy korábbi szakaszban eldől, és tulajdonképpen a tanácsülésen vita nélkül döntenek a miniszterek az ügyről, mert ez már a COREPER-ben - bocsánat, hogy ilyen csúnya szavakat használok -, tehát az állandó képviselők tanácsában vagy a bizottságokban eldőlt, és itt csak rábólintanak. Tehát érdemben a kormány képviselője már nem tud részt venni, korábban ők már képviseltek egy álláspontot, csak arról nem tudtak a résztvevők. Ezért mi elvetettük ezt a fajta megközelítést, ezt a minden miniszternek a heti rendszerességű, folyamatos meghallgatását, azzal, hogy kivételes esetekben fenntartottuk a jogot, hogy ezzel is élünk, ha szükségét látjuk, de ez alapvetően dokumentum alapú.

A módszer világos, két alapeleme van: szelekció, ezt már az előbb mondtam, hiszen nem tudunk minden törvényjavaslattal foglalkozni, talán nem is akarunk, nem is szeretnénk. De minden törvényjavaslat fel van kínálva, részben az integrációs bizottságnak, részben bármely bizottságnak, sőt bármely képviselőnek, sőt a kisebbségnek is, hogy egyeztetési eljárásra kikéri. Azt az ügyet, amelyet egyeztetési eljárásra kikérünk, azonban már komolyan végig is visszük, ha kell, évekig visszük végig, tehát egyfajta alapossággal, módszerességgel. A mi felelősségünk, a nemzeti parlament felelőssége az, hogy élni tudunk, élni akarunk-e ezzel a móddal.

Sokáig az egyik legfontosabb vitakérdés a kormány és a parlament között - és azt mondhatom, hogy itt a vitakérdés valóban a kormány és a parlamenti pártok között húzódott - az Országgyűlés által kialakított álláspont - ne is nevezzük mandátumnak - jogi kötőerejével volt kapcsolatos. Én úgy hiszem, hogy itt félreértések is voltak, hiszen abban mindannyian egyetértettünk, ellenzéki és kormánypárti képviselőtársaink is, hogy jogi értelemben nem kötött mandátumot akarunk. Egyébként ilyen valóban egyetlen országban van az Európai Unióban, Dániában, ott valóban kötött a mandátum. Ez azt jelenti, hogy a kormány semmilyen esetben nem térhet el; ha mindenképpen el akar térni, akkor vissza kell térnie a bizottsághoz, hiszen a bizottság adja meg, és meg kell győzni a bizottságot, hogy új mandátumot adjon ki. Ezt senki nem akarta.

De azt akartuk, hogy politikai értelemben legyen súlya a parlament állásfoglalásának, és itt valóban hosszú és kemény vitát folytattunk a kormány képviselőivel, ide értve Juhász Endre miniszter urat is. Kétségtelen tény, hogy nehezen jött létre a kompromisszum. Én úgy ítélem meg, hogy a törvény 4. § (4) bekezdése, amely azt mondja ki, hogy az Országgyűlés álláspontjának alapul vételével kell kialakítani az álláspontot, és a minősített többség esetében pedig, ahogy a négy párt egyetért ebben, végül is a bizottság előtt szavazással is meg kell erősítenie a kormánynak az eltérő álláspontját, megfelelően erős politikai kötőerőt jelent. Nem jogi természetűt, de politikai értelemben a kormány keze mégiscsak kötött, a kormánynak mégis magyarázattal kell tartoznia abban az esetben, ha eltér ettől a mandátumtól. Én remélem, hogy egyébként ilyenre ritkán és kivételes esetekben kerül sor, erre is gondolunk egyébként mindannyian, hogy ez rendkívül ritka eset lesz a jövőben és a gyakorlatban, de a törvénynek minden eshetőségre fel kell készülnie.

Tehát mi itt gyakorlatilag egy közepesen erős parlamenti ellenőrzést hozunk létre. Ismert a dán példa, erről már beszéltem, de valóban van más szélső példa is. Írországban és Belgiumban a parlamentnek csak konzultatív jellegű jogosítványai vannak, tehát alapvetően konzultálhat ezekről a kérdésekről, de semmilyen érvényes vagy komoly hatással bíró állásfoglalást az ügyben nem hozhat. Nem is hoz állásfoglalást, csak konzultációs folyamatban vesz részt.

Vastagh elnök úr és Szájer alelnök úr is beszélt róla, hogy jelenleg három vitakérdés van - nem akarok a részletekbe belemenni. Én úgy ítélem meg, tisztelt képviselőtársaim, hogy a különbségek áthidalhatóak, és egyetértek Vastagh elnök úrral, hogy nem a törvény érdemét és lényegét érintik. Fontos kérdések, minden részletkérdés fontos, de nem a lényegét érintik. Én abban a négy parlamenti párt álláspontjával teljes mértékben egyetértek, azonosulok - és kérem a kormányt, hogy fontolja meg -, hogy azokban az esetekben, amikor minősített többségű ügyekben tért el az Országgyűlés álláspontjától, akkor vállalja azt, hogy az illetékes bizottság előtt megvédi indoklással az álláspontját, és erről az illetékes bizottság szavazással dönt; nem minősített, hanem egyszerű többségű szavazással dönt. Én úgy hiszem, hogy ez teljesen vállalható és elfogadható dolog. Egyébként a kormány minden héten több százszor áll a bizottságok elé különböző ügyekben, és kéri azt, hogy döntsenek az álláspontjáról a bizottságok. Ez olyan nagy gondot nem szokott okozni. Egy kisebbségben lévő kormány esetében igen, egy többségi kormánynak ez nem okozhat gondot.

Eltér az ellenzéki pártok és a kormánypártok véleménye abban az ügyben, hogy a meghallgatott személyekről szavazzon-e a parlament. Én teljes mértékben egyetértek Vastagh elnök úr érveivel, nem ismétlem meg. Úgy érzem, hogy szavazásra nincs szükség, de a meghallgatásra szükség van. Igenis jogunk van tájékozódni arról, hogy kiket jelöl a kormány, és nekik milyen elképzeléseik vannak.

És végül eltér a vélemény arról, hogy szükség van-e egyfajta laza, nem intézményesített stratégiai testületre a parlamenten belül, amelyet az Országgyűlés elnöke vezet. Mi ezt támogatjuk, ha évente négy alkalommal kerül sor rá, az Európa Tanács üléseit követően; ez nem párhuzamos az integrációs bizottsággal, nem zavarja azt, nem azonos az összetétele, csak részben, nem is azokkal a kérdésekkel foglalkozik, ez kifejezetten a stratégiai kérdések megvitatására jött létre.

Tisztelt Ház! Nagyon sok mindenről lehetne beszélni, nagyon hosszan, de az idő kötött, és én szeretném az időkeretet betartani.

Hol tartunk most? Lengyelország kivételével - ahol ismerjük a helyzetet, kisebbségi kormány van, éppen kormányváltás előtt állnak - ezt minden csatlakozó ország rendezte valamilyen módon, vagy alkotmányban, vagy jogszabályban. Nehezen tudjuk vállalni az európai partnereink előtt, és nehezen tudjuk vállalni önmagunk lelkiismerete előtt, ha ez a törvény nem születik meg. A tét nagyon nagy: ugyanis ez azt jelenti, hogy nem lesz demokratikus kontroll, nem lesz demokratikus ellenőrzés a kormányzat európai uniós tevékenysége felett, ha ezt a törvényt nem fogadjuk el - nemcsak ezen kormány, hanem semmilyen kormány fölött.

 

(11.00)

Ez nem valamiféle gyanakvás vagy vádaskodás a kormánnyal szemben, hogy ki akarná játszani a demokratikus szabályokat, csak a ténynek a rögzítése, hogy erre a törvényre feltétlenül szükség van. Én nagyon kérem a résztvevőket - ellenzéki pártok vezető személyiségeit, kormánypártok vezető személyiségeit, a kormány képviselőit -, hogy a szükséges rugalmasságot és a szükséges józanságot tanúsítsák ebben az ügyben. Nem szabad a mindent vagy semmit elvéből kiindulni, mert akkor a semmit fogjuk kapni, és a semmi szégyenletes lesz az Országgyűlés számára is, amit valóban nehéz lenne a magyar választóknak megmagyarázni, de nehéz lenne Brüsszelben és Strasbourgban is megvédeni.

Tisztelt Ház! Hosszú távú megoldásra van szükség, olyan megoldásra, amely egyszerre jó azoknak, akik ellenzékben vannak, és egyszerre jó azoknak, akik kormánypárton vannak. Engem mindvégig az vezérelt a most már lassan másfél éves folyamatban és az utolsó fél évében, hogy olyan törvényjavaslatot hozzunk létre, amelyet akár kormánypártiként, akár ellenzékiként jó szívvel el tudok fogadni. Én nagyon jól érzékelem minden párt részéről, hogy a véleményét sok tekintetben a pillanatnyi pozíciója határozza meg. Ez egyfajta rövidlátásra utal. Itt most már minden párt vagy majdnem minden párt volt kétszer kormányon, kétszer ellenzékben. Tudjuk azt, hogy mind a két szerep nagyon fontos és nélkülözhetetlen a demokrácia szempontjából, és a parlament csak akkor töltheti be a hivatását, ha mind a két szereplő számára megfelelő megoldást hoz létre, tehát lehetővé teszi a kormány számára a működőképességet - ezt én is maximálisan fontosnak tartom -, hogy el tudjon járni az ügyekben, határidőket tartva el tudjon járni az ügyekben, de lehetővé teszi az Országgyűlés számára is, hogy érdemben és hatékonyan ellenőrizze a kormányzatnak ezt a tevékenységét.

Tehát engedjék meg, hogy azzal a fohásszal forduljak minden részvevőhöz, hogy ezeket a szempontokat figyelembe véve folytassuk le úgy a vitát, folytassuk le a módosító javaslatok vitáját is abban a szellemben, amely a megállapodást helyezi előtérbe, és ünnepeljük úgy Magyarország európai uniós csatlakozását mi itt, a tisztelt Házban, hogy ha már május 1-jéig nem is, de május első felében megszülessen az együttműködési törvény.

Köszönöm a figyelmet, tisztelt képviselőtársaim. (Taps.)




Felszólalások:  Előző  24  Következő    Ülésnap adatai